Orbán Ottó ma lenne 73 éves, de már 7 éve halott

Nehéz időszakomban a drága ember ezt a levelet írta:
Kedves Barátom! 92.V.11.

Goromba, baráti levelet kértél, ez az lesz. Fantasztikus, hogy meglett ember létedre, költőként mennyire nem ismered vagy mered vállalni magadat. A kötet anyaga majdhogynem egy nyílt törésvonal mentén, két egymástól elütő részre osztható / a dolog persze nem ilyen egyszerű, egy-egy csöppnyi átjut egyikből a másikba olykor, de ilyenkor ez színezék, és ilyen kis mennyiségben semmi baj vele/. Szóval, egy görög filozófus tartásában pózoló hólyag, a bíbor és fekete könyvbe örök bölcsességeket kalligrafáló ősdilettáns /sorry, lelkem legmélyéből szarok rá, hogy ki mire, hogy írja a kéziratait, kézzel-e, számítógépbe-e amíg ennek nincs valódi, igazán szövegbe kívánkozó jelentése, mint Tandori tízezer géphibája közül tíznek, hogy megengedjek magamnak egy kis magániróniát; Illés Endre például írópulton, zöld tintával, merített papírra írta remekműveit, melyeknek jó része ettől még kölnis kutyaszarrá sikeredett, egy kevés meg csakugyan remekké, de elkalandoztam/, aki sztéléket állít nagy büdös közhelyekből, és belekap egy csomó olyasmibe, amihez nincs igazából – úgy értem nyelvileg, a költői nyelvhasználat tanusága szerint – köze. Nincs közöd a Nagy László-féle nyelvbűvöléshez, a csak az ő kőtörő nyelvén eleven inverzióhoz; nincs közöd – megint úgy értem, igazi – korosztályod és a nálatok fiatalabbak nyelvfacsarásaihoz – neked is egyből eszedbe jut tíz szóvicc, de abból nem lesz filozófia, mint Esterházy sziporkáiból, a szerző legjobb pillanataiban, csak tanusítod, hogy ez ma a levegőben van, hanem ez még nem indokolja a versbe való belekerülését. All in all, ezt a fennkölt, álgörög majmot én ki nem állhatom. Főképp azért, merthogy annyira előtérbe tolja magát. Mindezt a gorombaságot ugyanis a legőszintébb és legbarátibb fölszólításra sem lennék hajlandó elmondani, ha nem hinnék abban, hogy kibirod, ki kell bírnod. Van ugyanis a versekben egy félhomályban álló szereplő, egy kevéssé sikerült, görcsös, unalmas, lassan már öregedő, kissé sokat ivó, lyukacsos arcú, tükörben-sem-szeretem-látni-apofáját városlakó, egy a tízmillióból, hivatalnok vagy valami efféle, egy lófaszt Nagy Konstantin: egy Nagy Rakás Megkeseredettség, egy nagyrészt hagyományos formákban verselő, unalmas fráter – egy költő. Ez igaz dolgokról is szól, ez írja a Gellérthegyi évszakok jobb darabjait, az Alkalmasan, alkalmasint több és az Ideiglenes helyszínek majd minden darabját; neki még a Mediterráneumhoz is van köze, és neki vannak fényes villanásai a kötet hátra lévő részében is – hogy lásd, miről beszélek, olyan versekre gondolok, mint A másik /talán az egész gyűjtemény legjobb, mindenesetre egyik legjobb darabja/, A porban heverő galamb vigasztalása, A kettéhasított kentaur, Kavafisz nyomában, Bucsu a költészettől, ezek versek! Ha nem szarsz be, és azt az undok frátert, akinek látod magad /és akinél számodra nincs szeretnivalóbb lény a földön, hisz akármilyen, ő a te igazi anyagod, az egyetlen esélyed ezen a világon!/ ki engeded lépni a napvilágra, és leszeded róla a kulturbutik cafrangjait, akkor élhetsz a lehetőségeiddel. Te egy ma nem divatos, igazából a hagyományos formához, azon belül is egy tágabban értelmezett, iróniával, ezzel-azzal fűszerezett dalhoz vonzódó, életrajzi költő vagy, szard le a divatot, írd a saját versedet! A dolog mélységes iróniája, hogy ebben a szürke, köznapi lényben megigazul az is, ami a sztéléken pompőz baromság: Titusz, Eliot a maguk helyén – ugy értem, jól írva versbe – csakugyan aranyként csillognak, míg aranyozásnak szánva és díszletnek használva, csak trombitarézként. Külön fölhívom a figyelmed arra, hogy V.I. dicséretét ne használd föl; értem én, hogy kifurja az oldaladat, de akkor sem; ez magánügy, így talicskán betolva a versek közé – idétlenség, kiröhögteted magad.
Egyébként, hideg fejjel és kemény szívvel megválogatva, az anyag meglepően hasonlítani fog egy igazi verseskötetre – hogy én is állítsak egy sztélét, az understatementnek.

Üdv

/Orbán Ottó/