Mitrovácz bácsi, KKI

KultÚÚÚr…kapcsolatokk!– hangzott Miklós bácsi bejelentkezése az intézmény nevében. Néha hozzátette még, ha indokoltnak találta: TüreleMM! …Én kérem, mindig a HÍVVÓ pártján vagyok! Volt a mondókájában dallam is, amit én is csak olyan hangoskönyvben tudnék méltóképp megjeleníteni, amiről a visszaemlékező vak hölgy beszél.

De mi volt ez a KKI, Miklós bácsi munkahelye? Ötemeletes, jellegtelen, a legtöbb akkori pesti házhoz hasonló módon feketére koszlott falú irodaház a Vörösmatry tértől induló Dorottya utcának a Roosevelt térhez közelebbi végén. Legföljebb ha a földszinti nagyablakos Dorottya utcai Galéria tette az épületet kissé egyénivé. Utána a tér felé üres telek következett, sóderral behintve, talán egyetlen rozsdás játszótéri hintával, ott, ahol most a Duna Intercontinentalnak nevezett, eredetileg Atriumnak indult elegáns szálloda áll, előtte br. Eötvös József szobrával.
A keskeny bejárati ajtó mellett talán ott volt a kormányhivatalokon akkoriban szokásos aranyszegélyű, fekete üvegtábla is, aranyszín betűkkel fölírva rá: KKI, Kulturális Kapcsolatok Intézete, ám mellette vagy fölötte, az a világosszürke márványtábla is, amelyen három nyelven, ebben a sorrendben írva állt: KULTURÁLIS KAPCSOLATOK INTÉZETE
INSZTITYUT KULTURNÜH SZVJAZEJ
INSTITUT DES RELATIONS CULTURELLES
E feliratból rögtön látszott az intézmény mibenléte: belülről szovjet hátterű/mintájú párt-tákolmány, amire azonban kívülről rá volt ragasztva ez az UNESCO-eleganciát sugallni kívánó franciás, nemzetközi diplomáciai „arculat”. (A franciát mellesleg akkorra már a diplomáciában rég maga mögé utasította az angol. Szovjet felügyelőink és tanácsadóink azonban még a legyőzött németek nyelvénél is jobban utálták az angolt, és ott irtották, szorították vissza egyszerre rettegett, lenézett és gyűlölt vetélytársaiknak a globális terjeszkedésben és pöffeszkedésben: az amerikaiaknak nyelvét, ahol csak tudták.) És ennek az arculatnak egyik ügyesen választott kelléke: a sok nyelven megbízható basszusával azonnal nemzetközi aurát teremtő, vak Mitrovácz bácsi hangja. (Mintha a házban működött volna még a Magyar Unesco-Bizottság is, rémlik ilyen tábla, s egy bizonyos Dr. Maller Sándor a Bizottság főtitkára, aki talán egyben a KKI alkalmazottja is volt.) Miklós bácsi eszperantista is volt, így a furcsa idők ellentmondásosságát jelezve hatalmas ötágú csillagot viselt a zakója hajtókáján, csakhogy ez nem a korszak minden elképzelhető és elképzelhetetlen pontjára kitűzött és rápecsételt vörös csillaga volt, hanem Zamenhof és más javíthatatlan idealisták zöld színű ötágú csillaga. Miklós bácsi persze nem látta a csillagja színét, sem más színeket. Szomorúan mosolyognivaló volt, amikor szegény ebédeléskor elővett a zsebéből egy gondosan mosott, vasalt és élesre hajtogatott szalvétát, és a nyakába terítette.
Mert nem tudhatta ő, hogy a mosástól, vasalástól friss illatú kendő korántsem ropogós fehér, hanem bánatosan zöldesszürke, ám erről a büszke öregembert soha senki nem merte felvilágosítani...