Írhattam volna éppenséggel ezt is az előző címbe, mert egy megíratlan arab regény is megtörtént velem egyik korábbi életemben.
Réges-rég nem álmodtam kairói álmot. Most azonban, talán azért, mert tegnap Damaszkuszból írtak és válaszomban minden jót kívántam a Ramadán-végi ünneplő Eid el-Fitr alkalmából, talán mert könyvespolcaink festés utáni visszarendezése közben kezembe került a kisházban egy utolsó példány a világossárga, fűzött arab nyelvű Petőfi-válogatásból, amin a jámbor és fölkészült néprajzos, ám fordítóként oly sokat akadékoskodó Fawzy el-Antíllal annyit fáradoztunk, mégis elért egy hosszú kairói álom. Megfejthetetlen okokból, vagy a szokás okából, hisz annyi nyelvtanfolyamot tartottam annak idején Egyiptomban, egy nyelvtanuló csoporthoz sodródom, és hipp-hopp!, valami oktatási intézményben vagyunk. Az álom topográfiájában a Nyugati környéke másolódik a kairói belvárosra, maga a kairói belváros pedig az általam legtöbbet talpalt, külföldiek, így magyarok is lakta Zamalek-szigeti környékre, ami pedig újabb fordulat a topgráfiában, újabb rákopírozódás, hirtelen lejtős lesz, mint a Gellért-hegy alja, mondjuk a Tigris utca és Mészáros utca sarka, ahová egyetemista éveimben egy szép vádlijú pszichológia-szakos lányhoz, majd érett férfiéveimben Mezei Andráshoz jártam udvarolni.
A csoportban 15-20 fiatal magyar nyelvtanuló, pár alig idősebb nyelvtanár- és szervezőféle meg én. Hogyan kerültem ide, közéjük? Ám ők az álom természetességével elfogadnak, és én vagyok a háttér-információs forrás, a helyismerő, a magyarázó, az idegenvezető: a turgumán. Megmagyarázom például, miért ilyen szokatlanul üres a város. (Persze csak nekem szokatlan, nekik nem, nekik az első napjuk ez, izgatottak, kíváncsiak, valami arab nyelvi felvételi vizsga-félére készülnek, talán a heliopoliszi Ein Shams Egyetem egyik belvárosi elhanyagolt részlegében vagyunk, nem messze az Opera tértől. Mondom, hogy most ért véget a Ramadán, fölmutatok az esti égre ( ősz van, mint ténylegesen, október vége, már Kairóban is korán sötétedik. Végzett, a klasszikus fuszha nyelvet aránylag jól ismerő arab-szakosoknak is sokat tolmácsoltam kairói ámijját, népnyelvet, sokat kacagtunk a sok elferdített olasz szó és a korcs ragozások miatt a hetvenes években.) Keressük a Holdat, és büszkeségemre, örömömre elő is jön az újhold, megvan a sarló, igaz, olyan különös, talán a Kairót mindig belengő finom portól, hogy félholdig terjedő fényes udvara van.
Kilopózom a gépem mellől, és megpróbálom megkeresni a hajnali sashalmi égen az újholdat. Pesten felhős az ég, nem sikerül az ellenpróba. ________________________________________
De tovább az álmot. Valami címkétlen üvegből piros színű sört iszom az utcán. Nincs pénzem- sehol a tényleges éber biztonság, hogy vagy pénz, vagy kártya a zsebemben, hanem egyetemista korom, meg pár későbbi züllős évem üres zsebű állapota.
Egy jópofa koldus 3-4 pénzdarabot nyom a kezembe, értéktelen, könnyű alumínium-pénzeket, és mondja vagy mutatja, (okos arab, észleli, külföldi vagyok), hogy egy pár fontnyi papírpénzt vár tőlem cserébe. Egy koszos zamaleki, vagy ki tudja, de mindegy, lepusztult pesti, körúti kapualjban történik mindez. Valami varázslatra benyúlok egy nyitott posta-szekrény félébe, és onnan vastag ezüstpénzeket veszek elő. Kacagunk a koldussal együtt a szerencsénken és megfelezzük a Mária Terézia-tallérokat. Lám, álomban is működik a tudomány: a kairói bazárban jó pénzért néha eredeti, leginkább azonban az utóbbi években, talán épp az Üllői úti hazai pénzverdében utánnyomott jókora ezüst-tallérokat lehet venni. Ezek az ezüsttallérok még a 70-es években is hivatalos fizetőeszközként voltak használatban Észak-Jemenben.
Koldus el, én az ismert boltokat, pl. a Görögöt keresem a Fuád és a Brazil utca sarkán, a bolt sehol, cigarettát szeretnék venni, át a széles és az ünnep miatt teljesen kiürült Fuádon. Ezüstpénzeimet csörgetem, a túloldalon kairói cselédlány,- ahogy a külföldiek nyeglén nevezik mindegyiket a leggyakoribb falusi lánynévről: fatma-csoport. Meghökkenésemre magyarul csivitelnek, de megértem a dolgot, mert főnökük egy erősen kirúzsozott, ugyancsak egyiptomi hacukákba öltözött nő ugyancsak magyarul beszél: hát akkor tőle tanulták a nyelvet. Cigarettát vennék, de csak valami zöld színű, tehát mentolos van, az nem kell. Visszavillamosozok (a Fuádon soha nem járt villamos) az Opera-térre, át a jól ismert Abul-Ela hídon, ahol ellenkező irányban késő éjszaka gyalog menekültem, fejemet aktatáskámmal védve a kődobáló tömeggel szemben az úgynevezett „kenyérlázadás” éjszakáján, valamikor ’78 januárjában, most csend, kiürült utcák végig a magasúton a melyik városnegyed fölött is? - nem jut eszembe az egykor nyomdáiról híres városnegyed neve, de megvan! a Buláq szűk utcái, apró, koszos házai fölött, és megvan a nyelvtanuló csoportom, izgatottak a gyerekek, köztük egy felnőtt nő is, aki mongol arcú, mongol nevet is visel, valami Musir, mondom neki, ilyen név arabul is van és kinevezem álmomban Munir Basirt (aki nem is egyiptomi, hanem iraki, Kodálynál tanult népzenét, lanton, udon játszik, jó, öreg, egykori bagdadi barátom, ha él még,) kairói költőnek. Melyik kairói költő-ismerősöm nevével keverhette az álom? Ébren soha nem jutnak eszembe vagy huszonöt év óta. Vajon rólam álmodott-e Kairóban ma éjjel valaki az újhold fényes sarlója alatt?
