Ne csak a kerek évfordulókat ünnepeljük! Most látom, hogy épp hét hónapja kezdtem ezt a blogot. Üdvözlet mindenkinek, aki azóta idetévedt, különösen a RENDSZERES OLVASÓKnak!
2009. április 29., szerda
Lectori salutem
Üdvözlöm az olvasót.
Nyugdíjas, költő vagyok, mint írtam egy évvel ezelőtt a www.litera.hu Netnapló rovatában.
Közelgő 63. születésnapomra ajándékul csinálom ezt a fedélzeti naplót magamnak. Meg mindenki másnak, családtagoknak, barátoknak, ismerősöknek, kiváncsi ismeretleneknek, véletlen idetévedőknek, akik pl. a jó tíz évvel ezelőtti tokai-murai reaktorbalesetről akarnak információkat gyűjteni: egyszóval aki majd beleolvas.
Sashalom táján hajózunk. A tegnapi nagy szél elült. Megvolt a hajnali takarítás, nyugodtan jöhetnek a szomszéd kisközértbe az első alkoholisták, akiket hangos ordítozásuk miatt csak "müezzineknek" nevezek.
2009. november 28., szombat
Az Ideiglenes emlékművek elérte a 3000. rákeresést a MEK-en
http://mek.oszk.hu/04400/04409/
Régi, 1986-os verseskönyvem anyagát pont két éve tettem föl a Magyar Elktronikus Könyvtárra. Örömmel jelentem, hogy a számláló ma a 3002. rákeresést mutatja.
Vissza a MEK kezdőlapjára Back to the MEK homepage Tokai András
Ideiglenes emlékművek
Szépirodalom, népköltészet/Kortárs magyar irodalom
(magyar irodalom)
"Ércnél maradandóbb" ideiglenesség,
tar ágnak csonkján fehérlő pihe.
Bévül morajló tengeremből
a polcra kitett kődarab.
SZÁMLÁLÓ: 3004
URL: http://mek.oszk.hu/04400/04409
URN: http://nbn.urn.hu/N2L?urn:nbn:hu-6698
Régi, 1986-os verseskönyvem anyagát pont két éve tettem föl a Magyar Elktronikus Könyvtárra. Örömmel jelentem, hogy a számláló ma a 3002. rákeresést mutatja.
Vissza a MEK kezdőlapjára Back to the MEK homepage Tokai András
Ideiglenes emlékművek
Szépirodalom, népköltészet/Kortárs magyar irodalom
(magyar irodalom)
"Ércnél maradandóbb" ideiglenesség,
tar ágnak csonkján fehérlő pihe.
Bévül morajló tengeremből
a polcra kitett kődarab.
SZÁMLÁLÓ: 3004
URL: http://mek.oszk.hu/04400/04409
URN: http://nbn.urn.hu/N2L?urn:nbn:hu-6698
2009. november 27., péntek
Úton a próza felé...
Ha már emlegettem az előző bejegyzésben, hogy prózák is jönnek a Hapaxban, ime egy előzetesként közülük:
Banyalika
Ismered azokat a lyukasra préselt vaslemezeket, amiket megrozsdásodva itt-ott a szemétben lehet találni. Különösen könnyű volt ilyenekre bukkanni a háború után a Ganz-gyár környékén, a Népliget tankok szántotta, bedudvásodott parkjaiban.
Valaki, lehet, hogy maga az öregasszony, könnyen hajlíthatta aztán az apró lukú lemezt éppen akkorára, hogy az alagsori lakás kicsike kamrájának szellőzőablakába passzoljon. Talán még egy kis vakolat is tartotta belülről. Belökni, benyomni, berúgni mindenesetre nem lehetett. Horpadt, rozsdásodott; a lukak közti rések megrepedtek, finoman elhasadtak, de a lemez, a szellőzőablak kitartott, és kitartott mögötte a titok és a sötétség is.
Banyaluka. Mai nyelvérzékemmel banyalikának nevezném inkább ezt a lassan hatvan év távlatából is eszméletemben sötétlő nyílását a megfejthetetlen rejtélyeknek. Igen, hisz volt a Népliget melletti nagy házban összesodródott nagyon vegyes lakosság közt épp elég olyan népség is, aki még táj-ízekkel beszélt. Igaz, a mucsai beszédért legalább akkora banda-röhej járt, mint a nyár eleji lekopaszításért, amit - többnyire szintén vidéki szokásokat őrző apai parancsra - nemegyikünk volt kénytelen a házban működő Jakabffy fodrász nullásgépétől elszenvedni, egy forint hetvenért.
Igen! - azért is banyalika! Hisz nincs, aki kiröhögjön vagy fenékbe rúgjon már: se Cimaj, se Kisvars bandája nem létezik, nem acsarkodnak egymásra, nem rugdossák a bőrt és a sódert a banyalika előtti grundon. A grundon, ami abban a nagy házban sajátos módon az udvar része volt: a nagy U-alakú ház bekerített udvarának egyik hátsó traktusa. Igen, az udvar! A többnyire bezárt nagy kapukkal, melyek közül az egyiket, a Villám utcára nézőt azért nyitották csak ki ritkán, hogy a szemetes, a csomaghordó postás, a jeges, nyár vége felé meg a nagy szeneskocsik bejöhessenek vagy hogy behajtson az egyetlen motoros jármű: Vida Laci bácsi oldalkocsis, újságszállító BMW-je.
Nyarak az udvarban... Hisz nyaralni nemigen járt senki. Ült az ember a több helyütt repeszektől sérült, forró és sima vaskorláton, mezítlábát lógatva, nem zavartatva magát - mindaddig, míg esetleg lányok nem jöttek párosával összefogózva - , nem zavartatva magát, hogy a micsodája kilóg oldalt a klottgatyából. A szandál vagy a tornacsuka persze ott volt az emberrel, mert a sóderon nem lehet mezítláb focizni. Ámbár szandálban meg fára mászni nem lehet, mert a szandál, főleg a már sokszor megvarrt és megszögelt az első lépések után azonnal elszakad, és akkor a muterod ordítani kezd, esetleg meg is pofoz, és mindenképpen azonnal mehetsz a suszterhoz, aki viszont négy-öt sarokkal odébb tartja a műhelyét.
Szégyen és a rád mért kötelesség közös jelképe ez:
régi nyárban mezítláb menni a forró aszfalton, kezedben az egyik, a szakadt szandállal, markodban négy-öt izzadt-melegedő forinttal, óvatosan átkelni a büdös fáradt olajjal föllocsolt, kőtörmelékből döngölt Szapáry utcán (a túlsó járdán, már a sulinál, törölgetni meztelen talpadról a ragacsot), és egészen az azonnal elvégzendő javítás befejeztéig reménykedni abban, hogy ötven fillér, de lehet, hogy egy egész forint marad majd hazafelé fagylaltra.
Szégyen és feladat jelképe ez a szandál-vivés (nem szandál-vitel, hisz Pesten vagyunk, mondjuk ezerkilencszázötvennégyben). Rohadt szandál-fölmutatás. Anakronizmusként, hisz a római katolikus szimbolika homályával majd csak évekkel később ismerkedsz meg, hogy aztán persze szégyenkezve ismét, legyilkold magadban ezt a homályt is egy hosszadalmas lázadással, aminek egyik királyölő pillanata lehetne az is, hogy a megjavított, kifizetett félszandált, még mindig mezítláb, behajítod a Rezső-téri templom hűvös, műmárvány padozatára.
Jelkép minden abból a gyerekkorból - hogy persze a felnőttkor minden érdemleges emléke is jelkép - ha van merszed szimbólumként magadra venni, mérni, érteni. Magadra és másra! Minek is írnád le most egyébként, csakugyan? Fő jelképe mégis - hazudjuk így e mai kis iromány humanizálása érdekében - hazudjuk, ha bírjuk (egyébként ezt is miért ne bírnánk?) - fő jelképe ennek a gyerekkornak a Banyalika.
Forró alacsony vaskorlát, oldalt Vida bácsi motorbiciklijének túlméretezett, rozsdás hullámlemezekből tákolt garázsa; mögötted keramit-téglákból kirakott, szurok-göbökkel ragasztott út. /Minek út két zárt kapu közé?) Fák. Fáramászásra valók, hisz gyümölcsöt nem teremnek. Előtted a kavicsos grund, a túlsó oldalán golyónyomos, vakolatja-vedlett, egyemeletes tűzfal. A tűzfal - és a kegyetlen focipálya - kellős közepén, a sóderral fölszórt talajtól alig kétarasznyira a barnarozsdás, a lukak közt helyenként finoman elhasadt szellőzőnyílás, a titok és sötétség nyílása: a Banyalika...
És megteszed megint, sokadszor. Hogy megtedd? Vagy csak hogy megtedd és elmesélhesd? Megteszed: megállsz a forró korlátnál, átóvakodsz a sóderon, kicsit görbe pályán, mint - anakronizmus ismét: ravasz elektronika által célra vezérelt ballisztikus rakéták - oldalazol a szellőzőnyíláshoz, a tűzfalhoz lapulva, már a kezedben egy marék apró szemű sóder, már körmöd alatt a sárgás-szürke por, még fölpillantasz mind az öt emelet nyárdélutáni, üres ablakaira, és elkezded bemunkálni a sódert a rozsdás lyukak közé.
És mindegy, hogy ez alkalommal fölhangzik-e a banya rikácsolása a kamra, illetve a mögötte húzódó alagsori lakás fekete mélyéből. Amikor a bosszútett végrehajtásához szükséges mennyiségű sóder "elfogyik", büntetlenül, ám talán épp a büntetlenségtől először őszintén megrendülve, visszasompolyogsz a klottgatyáktól fényesre koptatott vaskorláthoz.
Várod a srácokat, akik közül soha, senki, semmikor nem látta még a banyát.
Banyalika
Ismered azokat a lyukasra préselt vaslemezeket, amiket megrozsdásodva itt-ott a szemétben lehet találni. Különösen könnyű volt ilyenekre bukkanni a háború után a Ganz-gyár környékén, a Népliget tankok szántotta, bedudvásodott parkjaiban.
Valaki, lehet, hogy maga az öregasszony, könnyen hajlíthatta aztán az apró lukú lemezt éppen akkorára, hogy az alagsori lakás kicsike kamrájának szellőzőablakába passzoljon. Talán még egy kis vakolat is tartotta belülről. Belökni, benyomni, berúgni mindenesetre nem lehetett. Horpadt, rozsdásodott; a lukak közti rések megrepedtek, finoman elhasadtak, de a lemez, a szellőzőablak kitartott, és kitartott mögötte a titok és a sötétség is.
Banyaluka. Mai nyelvérzékemmel banyalikának nevezném inkább ezt a lassan hatvan év távlatából is eszméletemben sötétlő nyílását a megfejthetetlen rejtélyeknek. Igen, hisz volt a Népliget melletti nagy házban összesodródott nagyon vegyes lakosság közt épp elég olyan népség is, aki még táj-ízekkel beszélt. Igaz, a mucsai beszédért legalább akkora banda-röhej járt, mint a nyár eleji lekopaszításért, amit - többnyire szintén vidéki szokásokat őrző apai parancsra - nemegyikünk volt kénytelen a házban működő Jakabffy fodrász nullásgépétől elszenvedni, egy forint hetvenért.
Igen! - azért is banyalika! Hisz nincs, aki kiröhögjön vagy fenékbe rúgjon már: se Cimaj, se Kisvars bandája nem létezik, nem acsarkodnak egymásra, nem rugdossák a bőrt és a sódert a banyalika előtti grundon. A grundon, ami abban a nagy házban sajátos módon az udvar része volt: a nagy U-alakú ház bekerített udvarának egyik hátsó traktusa. Igen, az udvar! A többnyire bezárt nagy kapukkal, melyek közül az egyiket, a Villám utcára nézőt azért nyitották csak ki ritkán, hogy a szemetes, a csomaghordó postás, a jeges, nyár vége felé meg a nagy szeneskocsik bejöhessenek vagy hogy behajtson az egyetlen motoros jármű: Vida Laci bácsi oldalkocsis, újságszállító BMW-je.
Nyarak az udvarban... Hisz nyaralni nemigen járt senki. Ült az ember a több helyütt repeszektől sérült, forró és sima vaskorláton, mezítlábát lógatva, nem zavartatva magát - mindaddig, míg esetleg lányok nem jöttek párosával összefogózva - , nem zavartatva magát, hogy a micsodája kilóg oldalt a klottgatyából. A szandál vagy a tornacsuka persze ott volt az emberrel, mert a sóderon nem lehet mezítláb focizni. Ámbár szandálban meg fára mászni nem lehet, mert a szandál, főleg a már sokszor megvarrt és megszögelt az első lépések után azonnal elszakad, és akkor a muterod ordítani kezd, esetleg meg is pofoz, és mindenképpen azonnal mehetsz a suszterhoz, aki viszont négy-öt sarokkal odébb tartja a műhelyét.
Szégyen és a rád mért kötelesség közös jelképe ez:
régi nyárban mezítláb menni a forró aszfalton, kezedben az egyik, a szakadt szandállal, markodban négy-öt izzadt-melegedő forinttal, óvatosan átkelni a büdös fáradt olajjal föllocsolt, kőtörmelékből döngölt Szapáry utcán (a túlsó járdán, már a sulinál, törölgetni meztelen talpadról a ragacsot), és egészen az azonnal elvégzendő javítás befejeztéig reménykedni abban, hogy ötven fillér, de lehet, hogy egy egész forint marad majd hazafelé fagylaltra.
Szégyen és feladat jelképe ez a szandál-vivés (nem szandál-vitel, hisz Pesten vagyunk, mondjuk ezerkilencszázötvennégyben). Rohadt szandál-fölmutatás. Anakronizmusként, hisz a római katolikus szimbolika homályával majd csak évekkel később ismerkedsz meg, hogy aztán persze szégyenkezve ismét, legyilkold magadban ezt a homályt is egy hosszadalmas lázadással, aminek egyik királyölő pillanata lehetne az is, hogy a megjavított, kifizetett félszandált, még mindig mezítláb, behajítod a Rezső-téri templom hűvös, műmárvány padozatára.
Jelkép minden abból a gyerekkorból - hogy persze a felnőttkor minden érdemleges emléke is jelkép - ha van merszed szimbólumként magadra venni, mérni, érteni. Magadra és másra! Minek is írnád le most egyébként, csakugyan? Fő jelképe mégis - hazudjuk így e mai kis iromány humanizálása érdekében - hazudjuk, ha bírjuk (egyébként ezt is miért ne bírnánk?) - fő jelképe ennek a gyerekkornak a Banyalika.
Forró alacsony vaskorlát, oldalt Vida bácsi motorbiciklijének túlméretezett, rozsdás hullámlemezekből tákolt garázsa; mögötted keramit-téglákból kirakott, szurok-göbökkel ragasztott út. /Minek út két zárt kapu közé?) Fák. Fáramászásra valók, hisz gyümölcsöt nem teremnek. Előtted a kavicsos grund, a túlsó oldalán golyónyomos, vakolatja-vedlett, egyemeletes tűzfal. A tűzfal - és a kegyetlen focipálya - kellős közepén, a sóderral fölszórt talajtól alig kétarasznyira a barnarozsdás, a lukak közt helyenként finoman elhasadt szellőzőnyílás, a titok és sötétség nyílása: a Banyalika...
És megteszed megint, sokadszor. Hogy megtedd? Vagy csak hogy megtedd és elmesélhesd? Megteszed: megállsz a forró korlátnál, átóvakodsz a sóderon, kicsit görbe pályán, mint - anakronizmus ismét: ravasz elektronika által célra vezérelt ballisztikus rakéták - oldalazol a szellőzőnyíláshoz, a tűzfalhoz lapulva, már a kezedben egy marék apró szemű sóder, már körmöd alatt a sárgás-szürke por, még fölpillantasz mind az öt emelet nyárdélutáni, üres ablakaira, és elkezded bemunkálni a sódert a rozsdás lyukak közé.
És mindegy, hogy ez alkalommal fölhangzik-e a banya rikácsolása a kamra, illetve a mögötte húzódó alagsori lakás fekete mélyéből. Amikor a bosszútett végrehajtásához szükséges mennyiségű sóder "elfogyik", büntetlenül, ám talán épp a büntetlenségtől először őszintén megrendülve, visszasompolyogsz a klottgatyáktól fényesre koptatott vaskorláthoz.
Várod a srácokat, akik közül soha, senki, semmikor nem látta még a banyát.
Négy haiku, mínusz egy tanka
Előzetes Hapax legómena. Egyszeri olvasatok- úton a próza felé c. kötetemből:
Négy haiku, mínusz egy tanka
1.
Haikuba illő
asszonyom egyik válla.
De mi a haiku?
2.
A haiku álló
madár gyöngyházszín égen.
Ott van. De meddig?
3.
A haiku kicsiny
dolgoknak tágassága.
Lengés egyhelyben.
4.
Brutális haiku.
Csata a tárgylemezen.
Erős fény. Nagy csend.
– 1
Tankát nem írunk
mióta tudjuk,
hogy a kamikazéknak
tankában járt a sírvers.
---
A képről: A XVIII-XIX. sz fordulóján Hokuszai 100 képet festett a Fudzsiról. Ennek az a címe: Kanagava nagy hullámai
2009. november 25., szerda
Titok, amit még nem osztottam meg eddig senkivel
Az este Jungot olvastam, éjjel álmomban előjött gyerekkori tanácsadóm, és ezt a verskezdeményt sugallta, még hajnali sötétben:
Ha a fennhéjázás már nem visz semmire,
megmondtam én, hogy visszatérünk
a mitoszokhoz: gyerekkorunkba,
s az álmok mélyire.
Van egy titkom, mit eddig
nem osztottam meg soha senkivel.
Odvát csak én tudom,
hozzá futok, a fűzhöz, minden bánatommal,
várok, s kinéz a csápos cincér
mindentudó, nagy szemeivel.
2009. november 24., kedd
Takács Imre, akinek oly sokat köszönhetek
Lassan tíz éve halott Takács Imre, a Nagy László-generáció kitűnő költője, a Kortárs egykori versszerkesztője, akinek olyan sokat köszönhetek. Az Internet már csak ezt az 1981-es képét ismeri, ami a székesfehérvári városi könyvtárban készült egy olvasói találkozón. Kettéhasított kentaur című versemben az ő viaskodásait idézem, némiképp talán fölidézve az ő kemény ritmusú, és szókimondó modorát is:
A kettéhasított kentaur
(Takács Imre emlékének ajánlom)
Hocc, hocc kentaur,
Tartalom úr, forma úr!
Hun a fejed, hun a farod?
Jaj, de nagyon illegeted,
Jaj, de rázod a valagod.
Nem hisz neked senki se,
Fából vaskarika, te!
No, nyerítesz, vagy beszélsz?
Ha ember vagy, mért nem félsz?
Ha meg ló vagy, mért nem rúgsz?
Nimfa nincsen, Pán halott,
Jobb lesz, hogyha fölfordulsz.
Hocc, hocc kentaur,
Te kurafi, te gyaur!
Jártunk együtt sok csatában,
Víg bordélyban, bús kocsmában,
Én sebződtem, én fizettem, te ficsúr!
Hocc, hocc, gyeride,
Ma megtudod, ki az úr!
Habosra nyargallak, véresre.
Levetsz, vagy lerogysz a térdedre,
Megtanítlak magyarul!
Meg van réges-régen írva,
Mondd röhögve, vagy mondd sírva:
Nincs mentség a kétségre,
Nincs igazság kétféle.
Lónak való gödörbe
Lököm ember-koporsód.
Sírodat sírva taposom
(hazudjunk még egy utolsót):
jó volt minden, ahogy volt,
s úgy is marad örökre.
2009. november 23., hétfő
Borúra derű. "...tán kalongyaszámig szaporodtunk volna..."
Ugyebár ez a Magyar Tudományos Akadémia bölcs jelmondata is. Bevált.
Panaszkodtam szombat reggel, hogy minden gáz, keserű együttérzéssel másoltam be Andrassew Iván szürke világot ábrázoló haikuját vasárnap reggel.
Közben azonban szombat este itt voltak gyerekeim és unokáim. Ezen a kollázson jól látható Mátyás fiam hatalmas fehér cipője mellett Panka unokám parányi fehér cipellője - így lépkednek különféle méretű lábakon egymás után a generációk.
Volt evés, ivás, előkerült egy sárga labda, és Pankát jól meghintáztattuk egy úgynevezett bab-hintán. Darci unokám, a nap sztárja épp 12. születésnapját ünnepelte. Kapott egy hatalmas csillagászati könyvet, olyan Szabó Lőrinc idézettel, amit majd később, egyszer talán meg fog érteni.
Az idézet így megy:
"fényszigettenger porszemszigetén
szigetporszemek fényporszeme, én."
(Tücsökzene, 276. IDŐ)
Aztán hogy miként lépkednek generációk egymás kicsi fehér cipőiből néha óriások málló cipőibe:Szabó Lőrinc történetesen akkor (1946-ban) kezdte Tücsökzenéjét, mikor én születtem...
A kollázson az említetteken kívül ott vannak még: Flóra, a feleségem, Márta lányom: Panka anyukája, Miklós fiam a végig alukáló Kartal fiával, aki még nincs 3 hónapos, valamint két Éva is: Mátyás és Miki felesége, Darci és Kartal anyukái.
S hogy a dolog világos legyen: Flórával későn kerültünk össze; már nem születtek közös gyerekeink, viszont mióta együtt vagyunk, két lányánál meg az én három gyerekemnél kilenc unoka is született. Mégiscsak irodalmi blog ez, úgyhogy a XVII. századi erdélyi remekírótól, Bethlen Miklóstól idézem, kb. : ha a gaz bécsi és sztambuli fogság nincsen, "tán kalongyaszámig szaporodtunk volna..."
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
