Miért a zene, miért az egész hókusz-pókusz?

Megjöttünk Salzburgból, ahová a versegyházi Cantemus Kórus buszának üres helyein jutottunk. Ez még csak Melk, útközben, és nem is az egész kórus. Flóra jobbra, zöld mellényben, én nem vagyok látható, mert fényképezek.
Kis útinaplómból:

.." de közben arra jövök rá,a legkülönfélébb templomokban és palotatermekben tartott próbaénekléseket hallgatva ( ó, a dohos, orosz fatemplomokra emlékeztető, hagymakupolás Szt. Bartolomeo templomocska a Königsee partján, a salzburgi Festung középkori sóhercegi lépcsőházán végig levisszhangzó Exultate Deo!)- hogy ez az egész küzdelem és hókusz-pókusz egy-egy fáradságosan megkomponált Scarlatti-kórusműben, és mellesleg talán egész életünkben,valószínűleg csak azért van, hogy a végén egy jól kitartott lebegő hangon ( -Tölcséresen gyerekek, föl az állakat!)- sóhajtsunk egy jó nagyot..."

Megjegyzés: Sajnos egyelőre valamiért nem minden kép akar a blogra föltevődni, az előző "Ruha teszi az embert" bejegyzésénél sem. Dolgozom a problémán.
Megoldás: Ki kellett pipálnom az "Elfogadom a .... feltételeket" kockát, és már megy is.

Ruha teszi az embert

Két újabb kép a háromhetes Tokai Kartalról: pólyában és zsakettben. Igaz, hogy milyen férfias már az utóbbin?

Mi is volt a Zuglói Pinceklub?

Egyetemista éveink vége felé érdekes módon P. barátommal (aki művészettörténet-magyar szakos volt)nem az Eötvös-klubba vagy más Bölcsészkar-körüli helyekre és nem is a Népköztársaság úti Fiatal Művészek Klubjába jártunk esténként, hanem a Thököly út egyik lerobbant villájának dohos pincéjében működő ún. Zuglói Irodalmi Pinceklubba, aminek egy nálunk kissé idősebb, irodalom- és zenekedvelő grafikus, a kövérkés, kopaszodó, de annál tettrekészebb és nyüzsgősebb Gönczöl Dezső volt a motorja. Igazi írópalánta talán az egyszer-kétszer megjelenő, akkor még simán Papp Jóskaként működő Sárándi József volt a körünkben, mindenki más tapasztalatlan amatőr volt, egy profi versmondó lányon, Zita nevűn kívül. Úgy rémlik, az esteken maga Gönczöl is szavalt vagy olvasott föl verseket. Hacsak nem foglalta el a színpadot és közfigyelmet a - akkor még kábszer nem volt a terítéken - csont alkoholista, zaklatott Frank nevű öntudatos költő-amatőr, egész addig, míg más részegek le nem zavarták a pódiumról, és át nem vette a főszerepet a dzsessz. Egy rossz pianínón zseniális improvizációkat, időnként azonban hivatalos Gershwin-darabokat, illetve megdöbbenésünkre az akkor alakuló Új Zenei Műhely szerzőinek furcsa műveit adta elő egy hollófekete hajú, pengeéles arcú, az alkohollal ugyancsak közeli barátságban lévő srác, akinek olyan jellegtelen neve volt: talán Kovács vagy Kiss, hogy egészen elfelejtettem, sajnos keresztnevével együtt. Pedig még szomszédok is voltunk, mi akkor a Rózsa, ő a Rottenbiller utcában lakott. Rendesen elvégezte a Zeneakadémiát, gyakran orgonált a Bazilikában, sőt a hírek szerint egész miséjét is előadták. Mi lehet vele, nem tudom. Színes egyéniség volt a szabadságain tengeri útjairól mesélő nálunk alig tíz évvel idősebb hajóstiszt, izgatott szőke srác, akitől a "down to the hatch!" - Le a hajófenékre! felkiáltást tanultam arra a műveletre, ahogy az italárút nagy sebességgel és szakszerűen az immár hullámokon imbolygó szervezetünk legmélyére kell küldeni. Akkoriban sikeres, mára azonban dicstelen, a KKI-táblához hasonlóan a Szoborparkba való véget ért pinceklubbéli tevékenységünk, mikor a bennünket - gondolom pártmegbizatásból meglátogató Aczél ( nem György, nem Endre, nem tudom milyen keresztnevű) Népszabadság-színikritikus (kopasz, langaléta jelenség) javaslatára néhányunk ( Papp Jóska, Frank és szerény személyem) verseiből meg is jelent valami a Mozgó Világ egyik hamar elfeledett elődjében, az Ifjú Kommunistában. Nekem - nem vagyok büszke rá, de mit tagadjam- ez lett az első nyomtatott publikációm, ha a Széchenyi Gimi stencilezett önképzőköri újságjában megjelent zsnegéimet nem számítjuk...

Két régi versem a Dunatükörben

Megjelent a Dunatükör június-augusztusi összevont száma, benne egyebek közt ezzel a két régi, a hatvanas illetve a nyolcvanas években keletkezett versemmel, amelyeket azonban új címmel mostanában tettem egymás mellé, és egész érdekesen kezdtek csillogni így együtt...

Egy népdal és egy kép-dal

(Az egykori Zuglói Pinceklub-béli
társaimnak)


Írni verset, őrni lisztet, bánatot

Írni verset, őrni lisztet, bánatot.
Csikorognak a kövek,
kő kopik, fa nyikorog.
Víz csobog kerekeken,
szekér jön a szűk uton.
Bánatod a bánatom.
Bántlak: magam bántatom.

Gabonát a nagy kövek,
bántást egymást
belisztező nagy szivek.
Nyikorog az ácsmunka,
vizet szí a gerenda.
Imbolyog a vízmalom.
Szárazon jár, hadd peregjen,
nem irom le, sűrű zsákba
bánatom nem csorgatom.


Jégtábla, kés, sirály


A téli nap kése fölragyog.
Vérzenek a
délkeletre
tájolt ablakok.

Kásásodó táblák
kísértet-puhán
úsznak a szürkén
áradó Dunán.

Sirály sikolt most. Rigó vacog.
Jégtábla, kés, sirály
és rigó vagyok.

Ma nem haragszom a számítógépre, de van, hogy nagyon

És egy ilyen dühömben rittyentettem még áprilisban ezt a kis versikét:

Aki júzer akar lenni,
pokolra köll annak menni,
ott laknak a sárga szmájlik,
a pofájuk úgy sugárzik.

Utolsókból lesznek az elsők. Köszönet Veronikának

Veronikával, Kökény Sándornéval kellett volna kezdeni, aki minden titkárnők gyöngyével, Edittel együtt ezt a találkozót a Minisztérium nyugdíjasbizottsága nevében összehozta. Ő látható jobbról másodikként, szerényen mosolyogva.
A többi hölgyek nevét (Mattern Kati, Edit, és így tovább) remélem a blog olvasói a Megjegyzésekben majd pontosítják.

Szoborparkba való KKI-pléhlemez

"Az egész KKI-ból és Tóthjóskából mára egyetlen kézzel fogható emlékem maradt: egy ócska, feketére mázolt, oldalt fölhajtott peremű bádogdarab, közepén a három betű kivágva: K K I. Ezt Jóska, aki az első melós volt, akit életemben először láttam kesztyűben (!) dolgozni, gondosan ráfektette az összeszegelt faláda oldalára, majd nagy pemzlit mártott fekete festékbe, átkente a lemezt a festékkel akkurátusan, majd mint egy varázsló, a pereménél, amire nem jutott festék, két ujjal megfogva, lekapta a lemezt a ládáról, és máris ott virított cégünk neve hatalmas fekete betűkkel a láda oldalán: K K I. Azaz: Kulturális Kapcsolatok Intézete. Így lehetett a ládákat messziről felismerni a rengeteg, össze-vissza egymásra dobált hasonló deszkaláda közt a kairói reptér olvadó aszfalt, kerozin, macskahúgy és patkánytetem-illatú szabadtéri vámraktár-területén."
(Miszter Tutu rejtélyes élete c. írásomból. Aki az egészre kíváncsi, kérje a tokai@externet.hu e-mail címemen!)
Ezt a pléhlemezt emeli magasra Vidalati bég (magyarázatot lásd lejjebb). Lacinak igaza van: az egykori KKI, azaz Kulturális Kapcsolatok Intézete a Szoborparkba való, annyi más olyan Rákosi- vagy Kádár-kori intézménnyel együtt, amelyeknek létrehozásához és működtetéséhez persze annak idején jobb sorsra érdemes emberek életének évtizedei pocsékolódtak el.

Szilánk Berci füle, Borha, Krasztel premier plánban

Ezen a képen balról Dr. Szilánk Bertalan, a moszkvai Magyar Intézet volt igazgatójának bal füle, vadászmellénye és aranyórája látszik, ott ül Párizsból Borha Zoli, és jobbról teljes életnagyságban Krasztel Pista, a volt KKI volt Propaganda Osztályának filmreferense, később a varsói Magyar Intézet nem tudom pontosan mije. Jót beszélgettünk vele Andrzej Stasiuk Kilenc című könyvéről és Körner Gábor fantasztikus lengyel fordítói tevékenységéről. Neki is, nekem is - persze nekem az egyiptomiak mellett - szívünk csücske a lengyelek.

Ifj. Benczekovits, Tokai, Dr. Borha Zoltán lovagkeresztes

Ezen a képen kedves volt kollégám, Benczekovits Lajos van tőlem balra, akinek valójában édesapja volt nevezetes, méghozzá arról, hogy hol Csepelen, ahol párttitkár,hol Khartoumban, ahol nagykövet volt, törtek az életére "ellenforradalmárok". Másik oldalamon, jobbról Dr. Borha Zoltán, a KKI majd a Műv. Min franciás mindentudója, a párizsi Magyar Intézetből, aki,bár már maga sem emlékszik rá, értő és kedves levélben Párizsból köszönte meg annak idején a neki dedikált Ideiglenes emlékművek című első verseskötetemet.

Kedves Hivatal Elvtárs! Nyugdíjastalálkozó volt Művmin-esek és KKI-sok részvételével

Nyugdíjas találkozón voltam a Báthori utca 10-ben, bár minisztériumi éveimet a Szalayban, a KKI-sokat pedig a Dorottya utcában húztam le a múlt század '80-as illetve '70-es éveiben.
Azoknak az éveknek a hangulatát próbáltam fölidézni egy Mindenki elvtárs című írásomban. Egy kis részlet:
" Nos jó, mondom, írok szívesen levelet én a Kulturális Minisztériumnak, mondtam Juhász Ernőnek, mert láttam, hogy a gépelés menni fog annyira, mint neki, aki még nálam is kevesebb ujjal pötyögtetett az Optimán. Igaz, az ő Optimája arab betűs volt. Arab betűs gépeléséből a legjellegzetesebbnek a rengeteg egyenes vonal képzése tűnt föl nekem, aminek eredményeképpen gyönyörű, szabályos sorvégekre vágott oldal ereszkedett lassan a szemem elé Juhász velem szemben levő írógépének hengeréről.
Kértem egy mintalevelet, hisz sok mindent tanultunk a Bölcsészkaron, de ahogy gyorsírást vagy írógépelést sem, hivatalos levélfogalmazás sem oktatott nekünk senki.
Juhász erre fölemel az íróasztaláról egy papírlapot, átnyújtja: – Írjon például ilyesmit, csak a nevet és időpontot kell benne megváltoztatni, és jó lesz.
A kezembe kapott levél pedig így kezdődött:

„Kedves Hivatal Elvtárs!”

Nos, ez volt az a pillantat, amikor a Jófiú, a legkisebb elismerésért mindenre kapható, érzékeny lélek, aki voltam, hirtelen mégis azt kezdte gondolni, hogy ennyit talán mégsem ér a kairói lektorság. Meghökkenését látva, a tiszakécskei arabista – mert Juhász Ernő odavalósi volt – /Isten éltessen, Ernő, írom ide e fogalmazás közben 2008. január 12-én, Ernő napján/ aztán hirtelen mégis megnyugtatta: a Kulturális Minisztérium. nemzetközi osztályának vezetőjét becsületes nevén így hívják, mint fönt a címzésben tényleg látszik is: Dr. Hivatal Ervin.
Később természetesen személyesen is megismertem ezt a Hivatalelvtársat. Egyike volt ez a kicsi, sűrű drót-fekete hajú, busa szemöldökű, gyors mozgású és raccsolós emberke a franciaországi emigrációban született magyaroknak, akiket hazatérésük után vagy letartóztattak, kinyírtak, tönkretettek, vagy ha túlélték valahogy ezeket az opciókat, a kissé már konszolidáltabb időkben nemzetközi posztokra tettek a nyelvtudásban olyannyira visszamaradt Kádár-kori Magyarországon."
A képen Ms Viragati, azaz Dr. Gáthy Vera indológus, Vidalati bég, azaz Dr. Vida László háromszoros kairói magyar kulturális tanácsos és Péter Györgyné, Edit, a titkárnők gyöngye, többek közt Kairóban, a följebb fölidézett Juhász Ernő kulturális tanácsossága idején.
(folyt. és további képek köv!)

A Költészet vására

Voltunk a Gödörben a Költészet vásárán. Csendes szombat délután lett volna, ha az Erzsébet téren épp nem vörös festékkel véresre kent arcú zombik rohangásztak volna. Délután 4 még matiné-időpont, de azért ott voltak a fellépő költők, és rajtunk kívül is legalább egy tucat fizető néző is. Kicsit berzenkedtem, hogy nincs nyugdíjas jegy: úgy látszik a költészetből vagy annak kedveléséből nem lehet nyugdíjba menni.A lendületes, ám néha pontatlan Lackfi János volt a disc-jockey, aki sorban bemutatta, majd felolvasására buzdította Deák Lászlót, (műsoron kívül Gömöri Györgyöt), a mamáját: Mezey Katalint, majd végül L. Simon Lászlót. A közönség soraiban ott volt Papp Tibor, az egykori legendás Párizsi Magyar Műhely egyik alapítója is - sajnos a sötét Gödörben vacak kis fényképezőgépem csak ilyen elmosódott képet tudott róla és a kezeit épp összetevő Deák Lászlóról produkálni. A képeken sorban: Deák, Gömöri, Mezey és Lackfi, L. Simon és Lackfi, Papp Tibor és Deák, valamint a közönség, középen Flórával, feleségemmel.

Li Taj-po inkább bort iszik

Egy iwiw-es topikon (aki ismerősöm ezen a "social network"-ön, nézze meg Fórum-hozzászólásaimat) többek közt vicces verseket fabrikálunk megadott szavakból.
Íme itt egy Li Taj-po utánzat rom,rím,rém,rum témára:

Li Taj-po inkább bort iszik

E hegyi rom alatt
azon tűnődöm,
örök idegen:
rím volt-e több
vagy rém az életemben,
s csak bort iszom,
mert a császártól
rum ingyen se kell nekem.

Sercegő zsír, óvatosan bugyborékoló vizes olaj

Deák Lacinál olvasok valamit a sercegő zsírról. Nos, lehet, hogy Magyarország akkor vesztette el végképp az identitását, mikor a hatvanas évek leszorítottságában, a vesztes forradalom utáni kábulatban még abba is beletörődött, hogy ezután olajjal főzünk.

Kartal hazaérkezett

Tegnap Kartal - csuklóján még a kórházi azonosító-szalaggal - hazaérkezett Pilisszentlászlóra. Elaludt fönt egy nagy ágyon,mi lent örömködtünk, lefényképeztem őt is alvás közben, lent meg anyukáját, Halász Évát és Miki fiamat

Hetedike van

Abba, hogy hetedike van,
beleborzongok, nem tudom, miért.
A hátsóablakon kinézve
norvégiai táj fogad, fenyők és komor ég.
Kikönyöklök első cigarettámmal,
majd bejövök és bámulom
a ceruzák hegyét.
Egy Fujifilm feliratú
cédétartó-lemez élén megül a por.

Itt vannak mind noteszaim,
bennük, lehet, fölösleges nevekkel.
Egy gyönyörű Rotring-ceruza, amelynek kemény belével
telefonálás közben a múltkor
- mert néha mégis telefonálgatok -
óvatos kézzel, öntudatlanul
valamiféle tájékozódási pontokat
skiccelgettem egy hosszúkás darab papírra.

E-mail gyorsjelentés Kartal unokám születéséről

Csősztök,
most beszéltem Mikivel, kicsit már összeszedettebb. Mondta, Matyi, hogy kicsit megorroltál, hogy csak az én e-mailemből tudtad meg az eseményt. Nyugi, én se tőlük tudtam, hanem a sok várakozás után fölhívtam a szülészetet csütörtökön 10 körül, és ők mondták, hogy megvan a Kartal, minden rendben vele is, anyukájával is. Miki csak éjszaka küldött egy sms-t, péntek reggel meg tök összefüggéstelenül beszélt - féltem, hogy valami baj van, amit elhallgat. Hál Isten, nincs semmi baj, minden oké.

Helyesbíteni kell, 3 kiló 50 fölött van Kartal súlya, és ha jól emlékszem, Miki azt mondta, olyan 53 centi lehet. Matyi, te mintha 52 lettél volna, vagy ki tudja? de egyikőtök se volt ilyen súlycsoportban.
Mi ma délután 4 körül bemegyünk, addigra majd talán Éva is kicsit kipihentebb lesz, ő nagyon lefáradt, nem csoda. És talán már Kartal se vijjog folyamatosan, ami persze egy újszülött sólyomnál nem meglepetés...
Miki még azt mondja, ha Kartal be nem sárgul, holnap vagy holnapután már haza is engedik őket.
Apu

És ehhez a kapkodó e-mailhez hasonló elmosódott telefon-kép Kartalról.

Nyár van a kertben, de már csak alig...

Ahogy szemlélődöm, ez a pár sor szivárog bele a fejembe:

Éljük augusztus végső napjait.
Nyár van a kertben, de már csak alig.
A Kálmán-körte hangosan pufog,
behúzott nyakkal árny-liliomok
tűrik a bombázást. A birs keményebb
lövedékeitől még jobban félnek.