Belenézek a szemetekbe

Belenézek a szemetekbe, nézzetek vissza. Egyben a díszhagymaverseny eredményhirdetése: három induló; a cél az volt, hogy Pünkösdig ki éri el a drót magasságát. Háromból egynek sikerült, de a két másik is kapott közönségdíjat.

> asszociációk hajnalban

Jó reggelt, Barack,* saját blogom nyitom> örömmel látom rendszeres olvasóim közt Balassa Lászlót>ki ez a balassa? > olvasom blogját > blogja jó> látom a Barack linkjei közt> olvasom itt is> de poolse bruid, érdekes lehet > hogy hasonlít a holland a jiddishez! > jut eszembe Ilja Ehrenburg Lasik Roitschwanza> így ír Nagy Lajos a harmincas években, mikor még lehetett ilyenekről írni, Ehrenburgnak erről az akkoriban rögtön világhírt és nemsokára Nobel-díjat szerző könyvéről: http://www.epa.hu/00000/00022/00573/17927.htm - 15k

* kedvenc topikom az iwiw-en: a legvidámabb barack / művészet, irodalom, humor/
http://iwiw.hu/pages/forum/topic.jsp?topicID=3499492
>>>> aztán minderről egy Tandori-levél jut eszembe ( megint dicsekszem) ami kb. így szólt: Orpheusz jó, tokai jó, én baromi rosszul vagyok, de majd jól leszek megint. T.D. >>

Ilyet is tud a Picasa

Tegnap elkeserített a Mamut, aki azt írta, írni kicsit jobban tudok, mint fényképezni. Valamiért mégis úgy érzem, a blogok érdekesebbek, ha kép is van hozzájuk. Ha én nem is, de a Picasa program nagyon ógyes dolgokat művel a felvételekkel. Ilyen montázsokat tud például csinálni. Ez még március közepén készült, amikor egyszerre ünnepeltük Márta lányom és Miki fiam születésnapját Mikiék Pilisszentlászlói házikójában. Látszik a ház szép gerendázata, az ünnepelteken kívül nagyobbik: Mátyás fiam, az ő felesége, meg Mikié ( két Éva egszerre) mindkét unokám: Darci és Panka, meg a feleségem. Flóra is ott üldögél a pici unokával. Még egyszer Isten éltessen benneteket!

Nosztalgiázzunk. A nyáron lesz harminc éve...ÉS, Mozgó Világ

Egy ragyogóan fényes nyári reggelen az akkoriban éppen megszűnőben levő KKI (gyengébbek, illetve erősek, de fiatalabbak kedvéért: Insztityut Kulturnüh Szvjazej, Institut des Relations Culturelles, Kulturális Kapcsolatok Intézete) Dorottya utcai
épületéből kiszaladva, (ha jól emlékszem, Darida Karcsi kollégám figyelmeztetésére, akinek már kezében volt egy példány), a Vörösmarty tér sarkán, ahol most a Gerbeaud teraszán nagy élet folyik, vettem két-három példányt az ÉS-ből, ÉS rögtön ott az utcán olvastam a keretes, féloldalnyi bemutatót: Új Hang. Tokai András versei elé. (Ezzel a Takács Imre-szöveggel épp egy hónappal ezelőtt, blogom indításakor már eldicsekedtem). ÉS úgy látszik, Károlyok lettek első figyelmes olvasóim. Nem sokkal ezen ÉS-es eset, és a KKI maradékainak a Szalay utcába történt átköltöztetése után egy másik Károly: Kelen várt meg a negyediken a liftajtóban egy másik fiatal minisztériumi kollégával /ki lehetett, Tamás Pista? Januárban hallottam Vida Lacitól, hogy Tamás Pista, aki egy évvel járt fölöttem a Széchenyi Gimiben, és már ott szavalt tőlem önképzőköri verset, tavaly meghalt) vagy Tarnóczy lehetett az? mindegy, ott vártak kétfelől a liftajtóban, és ahogy kiszálltam, „sorfalat állva”, egymásnak felelgetve, fejből mondták föl nekem a friss Mozgó Világban megjelent, éktelen hosszú című, ám mindössze négysoros versem rövid félsorait:

Anyám utolsó fényképét nézem, s egyszercsak e szavakat hallom

Kelen: ÍM EZ VAGYOK A másik: IM EZ LESZEL
K: KIVETKEZTEM M: KÖVETKEZEL
K: CSAK AKI VELED VAN, AZ HAGY EL
M: VIGYÁZZ, KIVEL SZÖVETKEZEL!

Mamutok a Bajza utcában, Palócföld-bemutató, afrikai zene

Ma 99 éve halt meg Mikszáth. Tán ezért is hívtak a jó palócok a megújult Palócföld folyóirat bemutatására az Írószövetségbe. A mindenhol jelenlevő Turczi István mutatta be őket a nemrég hosszú szünet után ismét megnyílt Bajza utcai könyvtárban. Pista bemutatta Mizser Attilát, az új főszerkesztőt, aki - nagyon jó! - Szlovákiában lakik. Bemutatta a képen szereplő két hölgyet és a Komoróczy-szakállat viselő antropológust is. Nem volt nálam papír-ceruza, gondoltam megnézem nevüket a neten, viszont sajnos nincs elérhető, jó honlapja az immár 55 éves folyóiratnak, bár a Litera-portálon sokminden olvasható tőlük. Úgyhogy névtelenek maradnak. Mizser mint korábban a JAK-füzetek szerkesztője igéretes szerkesztőként, és versei, melyekből fölovasott, nem rosszak: tömörek, irónikusak. Szó esett még persze Madáchról, Mikszáthról, s a derék tót atyafiról, Praznovszky Mihályról, a Palócföld előző főszerkesztőjéről, s arról, hogy a cigányok "mások". Ezt a kép- és fogalomzavart éppúgy beletörődve hallgattam, mint azt, hogy Turczi Pista mamájához hasonló módon Kassák is Érsekújváron született. Két jelenlevő is megemlítette az egykori Csehszlovákiában - vajon Nagy-Nógrádmegye mely városában? - működött Iródia-kört, amit a '80-as években betiltottak ellenzékiségéért és magyarkodásáért.
Hatkor a könyvtárból az emeletre siettem, ahol már gyülekeztek az észak-afrikai (marokkói?) népviseletbe öltözött Kármán Marianna szervezésében zajló Afrika-estek záróeseménye, az afro-amerikai népzenét bemutató Bollweevil (Gyapotzsizsik) együttes zenészei, és gyéren ugyan, mi a közönség is. Akiért különösképpen mentem: Biernaczky Szilárd afrikanista sajnos nem volt jelen, de meglepetésemre és nagy örömömre ott találtam az elmúlt évtizedek egyik folk-zenész legendáját, a bottal közlekedő, testes Muzsay MAmut Andrást, Biernaczkyhoz hasonlóan egyetemi társamat a hatvanas évek ELTE Bölcsészkaráról. Le is kaptam őt a teraszon a zsizsikesekkel.
Ennyi röviden, mert megúntam a képfeltöltések mérhetetlen lassúságát. Még az éjszakai esőtől ismét előmerészkedő kerti csigák is sebesebbek. Na annyit még, hogy hazatérve örömmel láttam, hogy Márk unoka megtanult kétkerekűn biciklizni, aztán mikor megúnta, testvéreivel és Flóra nagyival együtt a hintaágyon pihente ki a fáradalmakat.

Megkövetjük az olvasót

1. Azért, mert hiányzik az igért kép a piramisokról,
2. és azért is, mert a taxi is meg én is fölburultunk a Moqattamra vezető szerpentinen, ahonnan pedig oly jól láthatóak a piramisok.
Ám, ami késik, nem múlik.

Mi van a Kheopsz tetején?

„Non-fiction” egy, a legkisebb elismerésért mindenre kapható, érzékeny lélek sodródásairól; némi őslény-kutatás az egykori KKI és annak kairói fiókja kapcsán, az anya halálának és a gyerekek születésének viszontagságai közben, s majd kiderül még, hogy mi minden furcsaság és ámulat: illatos Nílus-parti éjszakákról, sirályvijjogásos alexandriai és porviharos thébai nappalokról. Mikor? A hosszú huszadik század örökké tartónak induló negyedik negyedében, ami egy váratlan roppanással, sok ilyen KKI-hoz hasonló masztodont maga alá temetve, már jó tíz évvel a 89/91-es rendszerváltás előtt, úgy 1980 körül omladozni kezd, és furcsa véget ér.

„Vagy húsa nem is, csak csontjai valának?
Bűzhödt tetemeit most, hogy kiássuk
Tévedéseink nagy dinoszauruszának…”

/szerénytelen idézet saját Alaqulásom c. versemből/






A Kheopsznak ( ami e képen a háttérben látható, s a valóságban az előtérben levő Kefrén piramisnál jóval magasabb) ,érdekes a teteje, van rajta egy legalább 8x vagy 10x 10 méteres, szinte teljesen lapos, lekopott kis plató, ahonnan vagy leestek, vagy elhordták a köveket, akár húsz ember is elálldogálhat kényelmesen. Sok név van bevésve, mintha egy Byront láttam volna, de egy jó mély Batthyány véset biztosan volt ott. Lefele rossz jönni, mert az egyes kövek kb. a melledig érnek, és csak 20-25 centire állnak ki egymástól, ezért veszélyes és fárasztó ereszkedni. Manapság nem is nagyon engedik, de a hetvenes években elég volt egy akkor kb. 30 Ft értékű egyfontost dugni a Mannlicherrel őrködő katonának, aki ettől készségesen félrenézett, mikor mászni kezdtél. Az alsó 50-60 méteren még rendes járható lépcső van kitaposva, később nehezedik a mászás a kb 140x140x140 centi méretű köveken.
Különben nem is az a legnagyobb panoráma, ami a Kheopsz csúcsáról kínálkozik, hanem a Nílus másik oldalán az egykor híres, mára a szmog miatt használhatatlan Heluáni Csillagvizsgáló majdnem Gellérthegynyi dombjáról, ahonnan Észak felé a Kheopsz és két társa, szemben a (magyarok építette) ronda, de hosszú heluáni híd másik oldalán a szakkarai lépcsős piramis, dél felé meg sorba még vagy tíz másik: a Hajlított, a dahsúri, s még egyéb, a fejemben már elhomályosult nevű piramis egyszerre tárul az ember szeme elé. Magára a Kheopszra és két társára pedig a Kairó keleti, a Szuezi-csatorna felé eső oldalán, a Nílus vájta széles, több kilométeres árok fölé magasló Moqattam-hegyről esik a legjobb kilátás. Ezt magam is csak később, a nyolcvanas években tapasztalhattam meg, mert a hetvenesekben az egész Moqattam-magaslat zárt katonai terület volt még. Innen még Szaladin Citadellájára, az arab Kairó legkiemelkedőbb pontjára is lefelé lehet tekinteni. A távolban, a folyam túloldalán ugyancsak platón emelkedő hármak: görög nevükön a Kheopsz, a Kefren és Mükerinosz, ó-egyiptomi nevükön a Hufu, Hafré és Menkauré fáraók piramisai szédítő látvány, különösen naplementekor vagy holdfényban. Ám – amit kevés turista lát meg – a Moqattamról lenézve, közvetlenül alattad talán még szédítőbbek azok a kőbányák és gigantikus gödrök, amelyekből a piramisokhoz elhordott tömérdek kő hiányzik! S ahová mióta világváros lett al-Qáhira, közel húszmillió ember szemetét hordja máig- vagy legalábbis a nyolcvanas évek közepéig még biztosan – hajnalonta az a sok ezer szamaras kordé, amelyeknek lassú menete a várostól több kilométer hosszan kanyarog,- hogy Egyiptom történetéből a rómaiakat se feledjük- a Trajanus ? császár idejében épített aquaeductus maradékai mentén… Itt a Moqattamon egy fél napig igazi kairói taxisofőr voltam, amiről az alábbi fénykép készült, mesém valódiságát bizonyítandó:

Radnóti a PIM-ben, Baka István életmű

Ezt írja a Petőfi Irodalmi Múzeum archívumában dolgozó régi barátom, Gáspár Gyuri:
Blogodat olvasgatom.
Tegnap 1/2 8-ig követtük az eseményeket Jutkával, aztán haza kellett
mennünk. Csapody Tamás szenzációs előadást tartott Radnóti, és más
magyarok bori létéről, a menetelésről, útvonalról. Sok levél- és
adattárat bejárt ebben az ügyben, nem egy országban kutatott.
Fantasztikus eredeti dokumentumok, és mostanság készült képek; profi
volt. A közönségben még volt egy egykori munkaszolgálatos társ, idős
öreg úr. Amúgy szerintem nem olvasható, csak mi rögzítettük, de lehet,
hogy csak hangban, mivel a "műszak" nagy része a ma megnyíló - túlzás
nélkül: nagyon különleges, szép - Kazinczy kiállítás előkészítésén dolgozott
Jövő héten 3-án 18-kor lesz a könyvhét keretében egy
Baka-műfordítás-kötet bemutató, ami az életmű-sorozat utolsó darabja.
Persze a többi műröl is szó esik egy kerekasztal beszélgetésen. Lesz
zene, meg felolvasás is, avatottakkal. Küldök meghívót. Gyertek, ha tudtok.

Májusi kánikula. Szines ernyő, árnyékokkal

Nincs neo-avangárd, csak avangárd van! - Papp Tibor könyvbemutatója

Tegnap este Papp Tibor, a Párizsi Magyar Műhely legendás szerkesztője könyvbemutatóján voltam az Írószövetség Bajza utcai klubjában. A Magyar Műhely immár Pestre költözött, az Akácfa utcában a BKV Lost&Found (hogy korábbi blogbejegyzésemre tegyek keresztutalást) szóval a BKV talált tárgyak részlegével szemben. Galéria és könyvkiadó. Ők adták ki Tibor immár ötödik visszaemlékezését, ezúttal képzőművészekre, Zadkinra, Czóbelre, Schöfferre és általában az utóbbi 50 év párizsi művészeti eseményeire emlékezik. Oszip Zadkin - interjúval kezdődik a könyv, még 64-ből, de már ebben, ahogy Beke László, a könyvet bemutató művészettörténész megjegyezte, Papp Tibor megtalálta "irályát". Az asztalnál kint ült még, csupa feketében Szombathy Bálint "szépségkutató", de Beke mellett nemigen jutott szóhoz. Tán azért volt ott, mert ő képviselte az Írószövetség Avantgard Szakosztályát? Beült az elnök, Vasy Géza is, figyelmesen hallgatott.
Beke szerint Papp Tibor visszaemlékezéseiből egészen különleges sejtések adódnak, ezek közül néhány at meg is osztott velünk, pl. azt, hogy az egész poszt-impresszionizmust Párizsba szakadt kelet-európaiak csinálták, főképp zsidók.
Avangárd rendezvényhez képest öregesen, elegánsan és csendesen zajlott a beszélgetés, egy fölcsattanása volt csak Papp Tibornak: arra, hogy Beke neo-avangárdot említett. Nem fejtette ugyan ki, de éreztette, hogy avangárd van, neó nincs. Mesélt Mallarmé Kockadobásának formahű kiadásáról, és arról, ami nincs a könyveben, hogy Zadkin a hatvanas években egy írországi festőt protezsált, akivel ő is megismerkedett. Az ír festő neve: Rákóczi, keresztneve talán Basil. Halk taps, vakuk villanása. Petőcz Andrásé volt az egyetlen hozzászólás, ő továbbfejlesztve Papp Tibor elméletét a folyamatos avangárdról, azt fejtette ki, ugyancsak Mallarmé t emlegetve, hogy a nagyszabású avantgarde mindig utat talál a klasszikusokhoz.
Jelen volt - hallgatagon Nagy Pál is, a Párizsi Magyar Műhely másik szerkesztője, őt azonban csak későn ismertem fel, mert már nincs meg évtizedekkel ezelőtti bajusza. Papp Tibor alsőajk-alatti legyecskéje viszont hálistennek megvan!
Ja és ott volt Szombathelyről Pestre költözött régi kedves ismerősöm, Székely Ákos is, a hazai James Joyce-mozgalom élharcosa.
A fenti képen Zadkin rotterdami "lukas szobra", amit valaki az Interneten egy alabástrom-tojás elé fényképezett.

Lectori regulari salutem

Üdvözlet a rendszeres olvasóknak! A szólista Csikós Gábornak és a Csikós szimfónikusok karmesterének, Zvolszky Zitának, a többieknek, de ki lehet Juan perez? Sashalom partjainál hajózunk, májusi kánikula van. Juan Perez is nagy felfedező volt, tán azért tévedt ide.
Mindenesetre: Salud!

Megtaláltam a Tóthdezsős képet, de Kavafisz széke is meglett

http://www.blogger.com/img/blank.gif

Nos, megvan Tóth Dezső, valahol a montázs közepén, bekarikázott cenzúra-könyökével, balról Kákosy feje is látszik, de fontosabb, hogy ugyanabban a Fehér könyvben vannak képeim arról, hogy Alexandriába magamat vittem el, és - szentségtörő módon - beleültem Kavafisz berakásos karosszékébe egykori íróasztala mellett, és cigarettázva rákönyököltem a halála napján, 1933-ban nyomtatott újságra. A fotók körül saját rajzom egy fényképészről, aki egyszerre fotózza Kavafiszt, Tóth Dezsőt, a széket, a memphiszi pálmafákat, földbe süllyedt követeket meg engem.

Dezső-nap. Nekem nem Kosztolányi, hanem sajnos Tóth Dezső jut eszembe

Tóth Dezsővel Memphiszben
(A Titusz a Jófiú Kairóban c. irományból. Eredetileg kéézel Fehér Könyvemben, 1991 tavaszáról, átdolgozva mostanában, 2009 tavaszán, új munkacím: Minden bűnöm, minden bánatom)

Bevallom töredelmesen: elvittem Memphiszbe Tóth Dezsőt is. Ott volt velünk , nyilván nem rozoga saját Wartburgommal, hanem a nagy hivatali Peugeot-val mentünk, szokás szerint Heluán felől, át a rettenthetetlen magyarok által az 56-os Szuezi válság idején is szakadatlanul épített heluáni vashídon, ami a a budapesti Északi vasúti híd pontos mása, de gépkocsisávok is vannak rajta, - ott volt velünk Kákosy László egyiptológus is. Fénykép is van róla, és mi látszik ezen a bűnjelen? Látszódnak ferde pálmatörzsek. Pár 4-5 ezer éves kő a mocsárba süllyedve, a háttérben vályogházak. Egyik-másik emeletes.
Az ős-kövek szürkék, kopottak, sokat álltak a vízben. Dezsőnek fekete szemüvege van. Balkeze zsebben. Rövidujjú ingében látszik a jól fejlett tenisz- illetve: cenzúra-könyök.
Mert ki is volt Tóth Dezső, kulturális minsizterhelyettes, hat-nyolc évig főnükünk a Műv.Min Irodalmi Főosztályán? És egyben főnöke a Kiadói Főigazgatóságnak, a Fifő-nek becézett filmes főigazgatóságnak, a zenei, művészeti, sőt az egyházügyi főosztálynak is? Afféle fiók-Aczél György. Aczél akkor már a Pértközpontban székelt, politikai bizottsági tagként, és nem írt semmit, legföljebb a nevét firkantotta alá, Tóth Dezső azonban - akiről hozzáértő irodalomtudósok állították, hogy máig az egyik legjobb Vörösmarty-monográfiát írta - grafomán volt. Igaz, diktafonba követte el végeérhetetlen hosszúságú, Aczélnak vagy kisebb funkciknak címzett jelentéseit, s ugyancsak diktafonba mondta és titkárnőivel íratta át az Írószövetségnek, kiadóvezetőknek, folyóirat-főszerkesztőknek, filmeseknek, zenészeknek, Kulturális Alapnak, ki tudja még kinek címzett, mérhetetlen hosszúságú utasításait.
Egyszer csak váratlanul, tán még hatvan éves sem volt, meghalt, és még nála is kegyetlenebb és kevésbé hozzáértő cenzorok jöttek; nevüket sem érdemes megjegyezni.
Mert Dezső -Isten nyugosztalja - minden bűne és megalkuvása, teniszkönyök-fejlesztő cenzúrázásai és dührohamai mellett sziporkázóan szellemes, magával ragadó lendületű, életvidám fickó volt: valódi hedonista. Memphiszben, ahol nem volt mit kifogásolnia , és a Pártközpont is messze volt, nemhogy általam, de az egyiptológus Kákosy által is ismeretlen adomákkal szórakoztatott bennünket, latin és görög auktoroktól vett idézetekkel, harsányan és életvidáman ugrálva a mocsárba süllyedt köveken. Féltem, és íme alig harminc év alatt be is következett: nyomtalanul elsüllyed Dezső az idő könyörtelen mocsarában, feketén csillogó napszemüvegével, alkalmazkodásaival, teniszkönyökével és azzal a fajta cenzúrával együtt, aminek a helyét, mint a nílusi vörösiszap, átveszi az alkalmazkodások mindent elöntő lápja.

Na és mikor még nem voltam nyugdíjas

Szőts László barátom és egykori kollégám felvétele arról, hogy milyen úri életem volt a Műegyetem Nemzetközi Irodáján. Csak besétáltam a napfényes, Dunára néző hatalmas szobába, átvettem a napi kis ajándékaimat; éltünk mint Darci, hevesen.

Találtam egy jó képet Darci unokámról

Nyugdíjas, költő, miből él?

Mert hogy a nyugdíj jó ugyan, de nem jön ki belőle mindig a fűtés, karácsonyi ajándék, a cigiről, kávéról nem is beszélve. Ezért például ilyen könyveket fordítok, ahogy csikósblogbarátom is írta: éhbérért. Igaz, megy a fordítás, mint vénasszonyoknak a horgolás vagy mint Bözsi nénémnek az ínhüvelygyulladásig végzett írógépelés: tudok közben másra is figyelni, ahogy Bözsi vicceket mesélt, beszélgetett, míg szélsebesen szaporodtak a sorok az ujjai alatt. A Madagaszkárban az volt a jó, hogy Jókai Benyovszky-fordítását megrabolhattam, és használhattam a madagaszkári törzsek szép magyar elnevezésére kitalált szavait, péládul olyasmit, hogy "betszimiszelo" . Vagy másképp volt? Vegyétek meg, ellenőrizzétek. Még kapható.
Talán inkább "betszimiszaraka"? - A Gonoszból pedig mindent megtudhattok a kígyómérgekről...

Hogy került Titusz a törökök országába?

Véglegesítésre, átdolgozásra váró irományaimat nézegetem. Találtam egy magam számára is rejtélyes rövid szöveget, megosztom a blogolvasókkal:

Hogy került Titusz* a törökök országába?

A törökök országa nagy; ki tudja hol kezdődik és hol ér véget? Járunk, kelünk, s egyszer csak különös pöszögés üti meg a fülünket, török beszéd ü-i, ö-i, hadaró imádkozás egy-egy magas toronyból. Egy bég fermánt követel. Tessék, válassz, mondod, zakód jobb belső zsebéből elővéve, kártyalapokként elébeterítve a személyazonosságit, a kombinált bérletet, az építészszövetség tagsági igazolványát (egyben könyvtári belépő), és egy múlt heti lottócédulát. A bég a lottócédulát veszi el, figyelmesen vizsgálja, tolmácsot hív az őrbódéból, kuruttyol neki, amit a tolmács így fordít: Nem nyert, de ne dobja el, mert csak a hónap végén lesz a tárgynyeremény-sorsolás. Törökországban különben is csak ötjegyű a Jokerszám. Akkor elmehetek? – kérdezed. Mit mond? – kérdezi a bég magyarul a tolmácsától. A tolmács törökül válaszol, így sohase fogjuk megtudni, mi volt a felelet. Intettek, hogy továbbhaladhat.
Így került Titusz a törökök országba, gonosz olvasó.
-
* Titusz a szerző alteregója.szerepel a versesköteteimben is, és főszereplő a Titusz, a jófiú című készülő (Istenem, mióta készülő!)regényben

Micsurin elvtárs látogatást tesz Sashalmon

Megjött a nyár. Elővettem, sajnos nem azt a klassz velencei kalapot, amit Matyi fiam hozott Velencéből (és amiben egyszer magam is visszamentem a kence-fence városba) hanem utódját, ezt a Micsurin-fazonút, amit a veresegyházi piacon,
de lehet, hogy egy Népszínház utcai bizományi turkálóban szereztem helyette, mikor pár éve végképp elvásott a keskeny fekete szalagú velencei csoda...
Hogy jön ide, találjátok ki, egy régi Kavafisz-fordításom:

Konsztantinosz Kavafisz: Szeretnék egy vidéki házat

Ó, hogy szeretnék egy vidéki házat
Hatalmas kerttel! Nem is annyira
A virágok, fák, vagy a pázsit kedviért,
- bár ez elkerülhetetlen, meg szépek is a növények,
hanem hogy állatokat tartsak, állatokat!
Hét macskám lenne legalább. Kettő korom-fekete,
Kettő meg hófehér a kontraszt érdekében.
Vennék egy papagájt is, díszeset, akit
Megtanítanék jól hangsúlyozott, igaz
Orációkat tartani. Kutyából, mondjuk, három is elég.
Meg volna két pónim is, szépek, kicsikék.
És végül: semmi kétség, négy, vagy öt darab
További bájos kis teremtményt is beszereznék: majmokat,
Hogy ott üldögéljenek fejüket összedugva és vihogjanak.

(1917 február)

A 90-91-es Fekete Könnyv és a Bíborpalástban Porhüvely

Két kéziratban maradt verseskönyvem 1990-91-ből
Orbán Ottó levele az ezek anyagából összerakott kötet-tervre vonatkozik.

Orbán Ottó ma lenne 73 éves, de már 7 éve halott

Nehéz időszakomban a drága ember ezt a levelet írta:
Kedves Barátom! 92.V.11.

Goromba, baráti levelet kértél, ez az lesz. Fantasztikus, hogy meglett ember létedre, költőként mennyire nem ismered vagy mered vállalni magadat. A kötet anyaga majdhogynem egy nyílt törésvonal mentén, két egymástól elütő részre osztható / a dolog persze nem ilyen egyszerű, egy-egy csöppnyi átjut egyikből a másikba olykor, de ilyenkor ez színezék, és ilyen kis mennyiségben semmi baj vele/. Szóval, egy görög filozófus tartásában pózoló hólyag, a bíbor és fekete könyvbe örök bölcsességeket kalligrafáló ősdilettáns /sorry, lelkem legmélyéből szarok rá, hogy ki mire, hogy írja a kéziratait, kézzel-e, számítógépbe-e amíg ennek nincs valódi, igazán szövegbe kívánkozó jelentése, mint Tandori tízezer géphibája közül tíznek, hogy megengedjek magamnak egy kis magániróniát; Illés Endre például írópulton, zöld tintával, merített papírra írta remekműveit, melyeknek jó része ettől még kölnis kutyaszarrá sikeredett, egy kevés meg csakugyan remekké, de elkalandoztam/, aki sztéléket állít nagy büdös közhelyekből, és belekap egy csomó olyasmibe, amihez nincs igazából – úgy értem nyelvileg, a költői nyelvhasználat tanusága szerint – köze. Nincs közöd a Nagy László-féle nyelvbűvöléshez, a csak az ő kőtörő nyelvén eleven inverzióhoz; nincs közöd – megint úgy értem, igazi – korosztályod és a nálatok fiatalabbak nyelvfacsarásaihoz – neked is egyből eszedbe jut tíz szóvicc, de abból nem lesz filozófia, mint Esterházy sziporkáiból, a szerző legjobb pillanataiban, csak tanusítod, hogy ez ma a levegőben van, hanem ez még nem indokolja a versbe való belekerülését. All in all, ezt a fennkölt, álgörög majmot én ki nem állhatom. Főképp azért, merthogy annyira előtérbe tolja magát. Mindezt a gorombaságot ugyanis a legőszintébb és legbarátibb fölszólításra sem lennék hajlandó elmondani, ha nem hinnék abban, hogy kibirod, ki kell bírnod. Van ugyanis a versekben egy félhomályban álló szereplő, egy kevéssé sikerült, görcsös, unalmas, lassan már öregedő, kissé sokat ivó, lyukacsos arcú, tükörben-sem-szeretem-látni-apofáját városlakó, egy a tízmillióból, hivatalnok vagy valami efféle, egy lófaszt Nagy Konstantin: egy Nagy Rakás Megkeseredettség, egy nagyrészt hagyományos formákban verselő, unalmas fráter – egy költő. Ez igaz dolgokról is szól, ez írja a Gellérthegyi évszakok jobb darabjait, az Alkalmasan, alkalmasint több és az Ideiglenes helyszínek majd minden darabját; neki még a Mediterráneumhoz is van köze, és neki vannak fényes villanásai a kötet hátra lévő részében is – hogy lásd, miről beszélek, olyan versekre gondolok, mint A másik /talán az egész gyűjtemény legjobb, mindenesetre egyik legjobb darabja/, A porban heverő galamb vigasztalása, A kettéhasított kentaur, Kavafisz nyomában, Bucsu a költészettől, ezek versek! Ha nem szarsz be, és azt az undok frátert, akinek látod magad /és akinél számodra nincs szeretnivalóbb lény a földön, hisz akármilyen, ő a te igazi anyagod, az egyetlen esélyed ezen a világon!/ ki engeded lépni a napvilágra, és leszeded róla a kulturbutik cafrangjait, akkor élhetsz a lehetőségeiddel. Te egy ma nem divatos, igazából a hagyományos formához, azon belül is egy tágabban értelmezett, iróniával, ezzel-azzal fűszerezett dalhoz vonzódó, életrajzi költő vagy, szard le a divatot, írd a saját versedet! A dolog mélységes iróniája, hogy ebben a szürke, köznapi lényben megigazul az is, ami a sztéléken pompőz baromság: Titusz, Eliot a maguk helyén – ugy értem, jól írva versbe – csakugyan aranyként csillognak, míg aranyozásnak szánva és díszletnek használva, csak trombitarézként. Külön fölhívom a figyelmed arra, hogy V.I. dicséretét ne használd föl; értem én, hogy kifurja az oldaladat, de akkor sem; ez magánügy, így talicskán betolva a versek közé – idétlenség, kiröhögteted magad.
Egyébként, hideg fejjel és kemény szívvel megválogatva, az anyag meglepően hasonlítani fog egy igazi verseskötetre – hogy én is állítsak egy sztélét, az understatementnek.

Üdv

/Orbán Ottó/

Káros a sok TV-nézés

Mi ezért Flórával így tévézünk: Magunkat nézzük a napsütötte szobában. Ő hajtogat, én csattogtatok:

A Pátria-vitrin kinézete

Egy iwiw-es fórumon (A legvidámabb Barack) Pécsi Marcell, ködlámpás barátom írta:

ál-népdal neves elődök útmutatása nyomán

sej Trianonban csak két torony látszik
a szájamban 32 fog játszik
honderűmet váltom mélabúra

a capella: énekeljük újra

Pécsi Marcell (Cseszlovák)-nak küldöm Trianon-vitrinemet, hogy ne busongjon. Igaz, még csak május 19. van, de majd június 4-én megismételjük. (Kéziratban maradt, 1990-91-es Fekete Könnyv-emből)

Olyan szép megjegyzést kaptam, hogy kiteszem a főszövegbe

Tegnap a Limerick és haikuban nagyban pontosítottuk a pesti Csikágó elhelyezkedését. Én egy utcányira, a Rottenbillertől, a Rózsa utca 24-ben töltöttem gimnazista és egyetemista éveimet. Mivel ez a dokumentum s nem limerick, se nem hajku, itt osztom meg veletek:

A Rózsa utca 24-ben
tíz évet élt a Jófiú.
A Dugonics-lány haja, mint az ében,
és Wágner úr nyak-csokra ódivatú.

Függ a hold a szűk udvar fölött.
Vak srác dobol, cigányok verekednek .
Egy kétforintost, mit megköpködött,
a házmesterné ad a szemetesnek.

Troli surrog. A "Grünfeld"-ben az orvos*
Tekla pénztárosnőtől kér dupla konyakot.
Néger bohóc a pinceablakban foldoz
egy Amerikát megjárt, furcsa kalapot.

T.A.: Aranykor, ezüstkor, vackor, az Ideiglenes lakások c. ciklusból)
* Ráadásul a körzeti orvos maga Buga doktor volt, ha van olyan eléggé öreg baracklakó, aki emlékszik rá a rádióból... A Rózsa (akkor Rózsa Ferenc) utcában a Rózsa étterem és krimó volt, ahová a "Nemzeti Színház" színészei jártak; a Grünfeld a Dob utca és a Vörösmary utca sarkán volt található.

*
válaszom erre:
24880: András, köszönet a már majdnem naconxypános versért! a harmadik strófát olvasva egy-két gulácsy-kép újra életre kelt bennem. nagy erősséged költészetedben az átütő hangulati elemek alkalmazása, ami gyakran már szinte átcsap szinesztéziába is. ha téged olvaslak, néha úgy érzem, mintha a helyszínen járnék - nem mint mozinéző, aki a vásznon követi a látványt, hanem, mint aki pontosan ott van a vers hús-vér valóságában, akár szereplője is lehetne, nézője a történetnek, átélője a hangulatoknak - ám mindenképpen a vers három, néha négy dimenziójában bene áll. (Bene!=helyes, ahogy egykor deákosan mondták.T.A.) örülök, hogy "felfedezhettelek" és köszönöm, hogy napról napra újabb és újabb élményekkel gazdagítasz minket. (a legvidámabb kortárs művészeti barack iwiw-fórumból)

Szövegátvilágítás

Szövegátvilágítás


Nem is kell arabul tudni.
Épp elég, ha
gyors folyóírással
egy eléggé áttetsző papírra
jó lendülettel
öt-hat magyar sort fölírsz. Ügyelj
hogy szóvégi ő-k legyenek bőven. Pl. illető.
Ezekből varázsos tá marbúták* lesznek,
Magánhangzó és mellékjel-díszekkel: herekékkel,
mint a kairói esti lapban, a Miszá’-ban.

A fordított papírt tartsd most
a fény elé. Legjobb a
napfény, hajnali.
Telente megteszi az íróasztal-lámpa.
Értelme nincs az így elkészült szövegnek,
de van világítása.

Két árny-önarckép

Egy régi vers-kezdet átírása:

Arcomban ki van jelen?
Elmúlt apám vagy három gyermekem?
Az árny? A fény? arcomban, harcaimban?
A más? Az én? - Szívem torkomban dobban.

A nevem kínaiul és japánul

Valaki ezt írja egy iwiw-es fórumon a nevemről:

A tiéd is megér egy misét, beállhatnál a magyar eu-kampánystábba lobbizni (vagy már nem kell, úgytom) a tokaji névért az olaszok tokai-ja ellenében, csak hogy végképp összezavarodjanak.
Volt egy Tokaji csoporttársam kínain, egy hangzatban, a leghétköznapibban (erre nem térek ki, miért hangzat, átírásos alapon megy a kíniaiban), szóval a kb-i "to-kha-ji" (duo ke yi) azt jelenti: MINDEGY. (szó szerint = többféle is lehet).
Ez is egy jó művésznév, nem?
Köszönöm a kínai jelentést! Én csak japánul tudtam a Tó-kai-t. Azt jelenti: keleti kapu, azaz a nagy sziget: Honsu egész keleti fele, Tokyóval és környékével.

Isten éltesse Botond Andrást!

Még múlt szombaton készült ez a kép, rajta jobbról Mátyás, balról Miklós fiammal és kis családjaikkal meg a majdnem teljes Neumann-famíliával: feleségem, Flóra nagyobbik, ugyancsak Flóra nevű lányának férjével: Jánossal és számos gyerekeikkel. Hátul baloldalt látható fölemelt kézzel az a legkisebb Neumann-gyerek, Boti, akit ma Isten éltessen sokáig!

Csigapörkölt

CSIGAPÖRKÖLT

Csigapörköltöt főzhetnék mindannyiatoknak ma villásreggilere, ha tudnám, hogyan kell megfőzni ezt az eledelt. Kétnapi eső után százszámra lepték el kapálással kevéssé háborgatott, mohos talajú sashalmi kertünk bokrainak tövét a jól megtermett éticsigák. Pontosítom a dolgot: ma szombat van, úgyhogy várnotok kellene vele keddig, egy régi erdélyi szakácskönyv-féléből annyit azért tudok a dologról, hogy ha mind összekapkodnám is őket hirtelen, három napig száraz homokban kéne tartanom őkelméket, míg kitisztulnak: kieresztik magukból zöldesfekete kukacaikat, ami nélkül , gondolom, kesernyés lenne a ruganyos csigahús. Egykor minden jobb erdélyi kamrában tartottak ilyen csigaládát -olvasom ugyanott. Aztán már csak forró víz kéne, kicsi vaj, megfelelő fűszerek, meg só, sok só. Aki a tenger gyümölcsei közül az amúgy magában ízetlen, jó ruganyos-rágós, szép fehér húsú tintahalat szereti fokhagymásan, fűszeresen, annak lenne való a csigapörkölt. A pépesre megdarált, házába visszagyömködött vajkrémes csigát, amit már nemcsak a Nagycsarnokban, de fagyasztva, ronda alufóliába parcellázva plázák mirelitládáiban láttam fagyoskodni, csak azoknak ajánlom, akinek a fogai már mind kihullottak.
No, ez mind csak elmélet. Lusta vagyok,várni se szeretek, várakoztatni se akarlak benneteket három hosszú napig, hagyom a csiganyájat békén legelészni tovább...

Hapax legómena- Egyszeri olvasatok, úton a próza felé című új kötetem címlapja lesz

 

A fotót, mint előző köteteim esetében is - Móser Zoltán barátom készítette.
A kötetről ezt az előzetes fél oldalt írtam kiadómnak, Deák Lacinak, az Orpheusz vezetőjének:

2006-os, ugyancsak az Orpheusz gondozásában megjelent verskötete
(Aranykor, Ezüstkor, Vackor - versek 1986-2006) után Tokai András
most egy vers-próza kötettel jelentkezik.

Öniróniával, de azért dacosan is, azt írta egy mostanában készült
naplójegyzetében (Netnapló, Litera.hu, 2008-április 14-21), hogy
sok évi hivatalnokoskodás után végre szabad irodalmárként
"ismeretlen költőből ismeretlen prózaíróvá" igyekszik izmosítani magát.

A "Hapax legómena" = Egyszeri olvasatok, úton a próza felé címet
viselő kötet a szerző korábbi, részben megjelent, részben kéziratban
maradt költeményeit, sőt - nem egész függetlenül a rendszerváltás
óta eltelt húsz év tanulságaitól sem - egy egész 1989-91-es kéziratos
verseskönyvét átrajzolva, sajátos ciklusokba rendezve, és ütköztetve régebbi
és egészen friss, pl. a Holmi 2008 augusztusi számában közölt prózai
írásaival persze ugyanazt kísérli meg újra, amire már első, 1986-os, a
Szépirodalmi Kiadónál megjelent kötete "Poétika és taktika" című versében,
egy Németh G. Béla mondat átiratával utalt:
"A Sarkpontot mindenki máshonnan, más útvonalon kísérli meg bevenni.
Mégis raktárak! – Valami napi eredmény, s a minden
eshetőségre való fölkészülés jegyében."
Ki tudná megmondani, vers vagy próza-e ez a három sor is?

Tokai Andrást annak idején Vas István, Takács Imre és Bella István indította
útnak az irodalomban. A Mozgó Világban Mányoki Endre, majd Berkes Erzsébet és Barna Imre, a Somogynál Fodor András, az Életünknél Pete György, a legutóbbi években a Holminál Várady Szabolcs és Závada Pál figyelte és értékelte kísérleteit.

A cím: Hapax legómena, maga is egy régóta őrzött elgondolás újrarajzolása.
Még a késő nyolcvanas években Simon Róbert klasszika-filológus és orientalista, Korán-fordító írta föl saját kezével Tokai egy akkori válogatása fölé, még egyes számban: Hapax legómenon. Versben vagy prózában; ebben a klasszikus értelemben vett egyszeriségre és érvényességre törekszik szerzőnk írásaiban: ebben az új könyvében is.

Házassági évfordulónkra

Szeles kis udvarlódal Flórának


Két opálos csík az égen,
ősz van. Ősz.
Szeret-e a feleségem,
ha így néz. Ha így néz?


Két aranyos csík az égen,
nyár volt. Nyár.
Olyan volt a feleségem,
mint a méz. Mint a méz.


Két fekete csík az égen,
tél lesz. Tél.
Szeretem a feleségem,
mint a szél. Mint a szél.

Mitrovácz bácsi, KKI

KultÚÚÚr…kapcsolatokk!– hangzott Miklós bácsi bejelentkezése az intézmény nevében. Néha hozzátette még, ha indokoltnak találta: TüreleMM! …Én kérem, mindig a HÍVVÓ pártján vagyok! Volt a mondókájában dallam is, amit én is csak olyan hangoskönyvben tudnék méltóképp megjeleníteni, amiről a visszaemlékező vak hölgy beszél.

De mi volt ez a KKI, Miklós bácsi munkahelye? Ötemeletes, jellegtelen, a legtöbb akkori pesti házhoz hasonló módon feketére koszlott falú irodaház a Vörösmatry tértől induló Dorottya utcának a Roosevelt térhez közelebbi végén. Legföljebb ha a földszinti nagyablakos Dorottya utcai Galéria tette az épületet kissé egyénivé. Utána a tér felé üres telek következett, sóderral behintve, talán egyetlen rozsdás játszótéri hintával, ott, ahol most a Duna Intercontinentalnak nevezett, eredetileg Atriumnak indult elegáns szálloda áll, előtte br. Eötvös József szobrával.
A keskeny bejárati ajtó mellett talán ott volt a kormányhivatalokon akkoriban szokásos aranyszegélyű, fekete üvegtábla is, aranyszín betűkkel fölírva rá: KKI, Kulturális Kapcsolatok Intézete, ám mellette vagy fölötte, az a világosszürke márványtábla is, amelyen három nyelven, ebben a sorrendben írva állt: KULTURÁLIS KAPCSOLATOK INTÉZETE
INSZTITYUT KULTURNÜH SZVJAZEJ
INSTITUT DES RELATIONS CULTURELLES
E feliratból rögtön látszott az intézmény mibenléte: belülről szovjet hátterű/mintájú párt-tákolmány, amire azonban kívülről rá volt ragasztva ez az UNESCO-eleganciát sugallni kívánó franciás, nemzetközi diplomáciai „arculat”. (A franciát mellesleg akkorra már a diplomáciában rég maga mögé utasította az angol. Szovjet felügyelőink és tanácsadóink azonban még a legyőzött németek nyelvénél is jobban utálták az angolt, és ott irtották, szorították vissza egyszerre rettegett, lenézett és gyűlölt vetélytársaiknak a globális terjeszkedésben és pöffeszkedésben: az amerikaiaknak nyelvét, ahol csak tudták.) És ennek az arculatnak egyik ügyesen választott kelléke: a sok nyelven megbízható basszusával azonnal nemzetközi aurát teremtő, vak Mitrovácz bácsi hangja. (Mintha a házban működött volna még a Magyar Unesco-Bizottság is, rémlik ilyen tábla, s egy bizonyos Dr. Maller Sándor a Bizottság főtitkára, aki talán egyben a KKI alkalmazottja is volt.) Miklós bácsi eszperantista is volt, így a furcsa idők ellentmondásosságát jelezve hatalmas ötágú csillagot viselt a zakója hajtókáján, csakhogy ez nem a korszak minden elképzelhető és elképzelhetetlen pontjára kitűzött és rápecsételt vörös csillaga volt, hanem Zamenhof és más javíthatatlan idealisták zöld színű ötágú csillaga. Miklós bácsi persze nem látta a csillagja színét, sem más színeket. Szomorúan mosolyognivaló volt, amikor szegény ebédeléskor elővett a zsebéből egy gondosan mosott, vasalt és élesre hajtogatott szalvétát, és a nyakába terítette.
Mert nem tudhatta ő, hogy a mosástól, vasalástól friss illatú kendő korántsem ropogós fehér, hanem bánatosan zöldesszürke, ám erről a büszke öregembert soha senki nem merte felvilágosítani...

Vackor - rajta kedvenc rézemberkém: egy parittyás Dávid

Aranykor, ezüstkor, vackor című kötetemről

Legeza Ilona ismertetője a Vackorról. 2007 tavasza:
Megj. Ez egy speciálisan vakoknak szóló honlap, amit szkennelés után hangosan fölolvas a látástól megfosztott számítógép-használóknak a gép. Legezával aztán levelezésbe is kezdtem, és Mitrovácz Miklós bácsiról, a KKI vak telefonközpontosáról szóló visszaemlékezésével kezdem a Jófiú Kairóban c. „non-fiction” írásomat 2008 elején.

TOKAI András
ARANYKOR, EZÜSTKOR, VACKOR
Tokai András játékosan könnyed versei lírai önéletrajzzá állnak össze. Ám mégsem az életrajz epikai keretét töltik ki a versek, bár a cikluscímek (Aranykor, Ezüstkor, Vackor, Az is lehet...) utalnak az életút állomásaira: a kamaszosan frivol, ugyanakkor ironikus távolságtartással, mégis egyfajta nosztalgiával szemlélt gyermekkor aranykorától a saját korát cinikus kívülállással és fanyar humorral szemlélő felnőttkorig. A kötet gyújtópontjában a lírai személyiség áll, amelyet részben a lomtárhoz hasonló esetlegességgel összehordott életrajzi elemekből, részben a minden sor mögött jól észrevehetően meghúzódó irodalmi hagyományból épít fel a költő. Ennek az átszemélyesítő gesztusnak a jele a ritmusnak tengermorajlásos hullámzása minden versében, amely a nagy kinyilatkoztatók, beérkezett bölcsek sajátja. Másfelől viszont a tiszta csengésű rímek, a hagyományos formák, a szándékoltan banális szójátékok, komolykodóan játékos parafrázisok a megtisztító vitriol erejével hántják le az így formálódó arcról mindazt, ami nem sajátja. Értékes, szellemes kötet, a kortárs líra élvonalába tartozik.

Bella István 1986-os Ideiglenes emlékművek c. kötetemről

Bella István: Mi van Broccardo bal kezében?
(Tokai András: Ideiglenes emlékművek (Szépirodalmi, 121 old.)

„Távoli tisztelettel”… fedi fel önkéntelenül egyik legbensőbb költői (és talán emberi titkát – szemérmes tárgyilagosságát – Tokai András. A Vas Istvánnak szóló szavak, ama vers, a XX. századvégi „dance (helyesen danse T.A.) macabre” előtt, azonban korántsem távolságtartóak, vagy hűvösen különállóak.
Csupán őszinték és ildomosak.
Azt jelzik, hogy szerzőjük még egy ily tisztelgő versben sem hajlandó feledni tanítvány mivoltát, de ugyanakkor magát sem hajlandó feladni, a maga költői személyiségét is öntudatosan védi: …”hogy beleszédülj / ez az egyszerű tánc is elég, már tudom én is / és járom becsülettel…”
Ez a szemérmes, de öntudatos azonosulás határozza meg Tokai költészete és világa viszonyát is. A költő – mint az anyag legbensőbb titkainak vizsgálata során a modern fizikusok – a maga, illetve a vizsgáló személyiségét, a maga helyzetét igyekszik úgy figyelembe venni, hogy az a lehető legkevésbé folyásolja be a vizsgálat eredményét. S mert jól tudja, hogy vizsgálódása – világmegelevenítése – során nemcsak vizsgálata tárgya, de önmaga is változik, ezért igyekszik a legobjektívabbnak, legegzaktabbnak látszani. A vers – parafrazeálhatnánk némi túlzással a híres aforizmát a szóról – arra való, hogy énünket elrejtse. Hogy elrejtse, és így fedje fel! – mondja Tokai András.
Ez a magatartás, ha az ember hű önmagához, számos konzekvenciával jár. Az Ideiglenes emlékművek költője pedig igencsak következetes. A vers jelképe és eszményi megjelenése nála a sztélé, azaz a végleges formát jelző kőtábla alakját ölti fel. Ám csak kivételes esetben. Hiszen hány vers tündökölhet e végleges megformáltság, a törvény alakjában?! Csak egy, kettő. Tokai András is csak néha „meri” önmaga mércéjének megfelelően sztélének nevezni verseit. Csak ha valami nélkülözhetetlent kíván közölni velünk. (Márványtábla a Pimodán falára, Pótlap az ábrázoló geometriai példatárhoz, A nem és az igen sztéléje, A maradás sztéléje.) A többi vers csak „ideiglenes emlékmű”, azaz újra és újra fogalmazható halandóság-gyakorlat.
Eltünődtető, persze, hogy miért a kishitűség tamáskodik mégis ebben a könyvben. Mint ama tavaszi napnak, amely Tokai egyik legszebb metafora-füzérében évről évre sugarait bocsátja a tavaszi budai fal géppuskasorozat-sebeibe, neki is szüntelenül meg kell bizonyosodnia önmaga tehetségéről, hogy kimondhassa: „… Ő az! Ő az! Ő az! Ő!...” Ám ha már megtörtént a fölismerés, a megbizonyosodásnál is fontosabb lesz számára az együttérzés emberi reakciója: … Ó, állat és ember ösztönévé mélyülő / riadalom, hogy mily sebezhető!” Vagyis a ráismerés pusztán ahhoz szükséges, hogy a költő – a vers sugárujjhegyű tamásnapja és „apostolrigói” – elvállalhassa az igehirdetést a sebezhetők helyett.
Tokai András szorongva, szűkölve és kételyekkel eltelve ír. Verseit, mint magát az emberi reményt, nem egyszer „ szál cérnára fűzött gyufaszekér”-nek véli. Igaz, ez a költői „terü” is ambivalens: csoda-természetű. Ahogy ő is írja: „…az, ami benne van, bele se fér.” Versei, költői rakománya mégse ideiglenesek. Az olyan művek, mint a Nyár, vagy az Asurnaszirpál ötlábú bikái, és a Még egy mitosz, és a Sokunk önarcképei emlékezetes alkotások, s biztatóak a „számadást”, a jövőt illetően. Azt sugallják ugyanis, hogy érdemes volt a költőnek várnia és bennünket is megvárakoztatnia.
Van egy különös kérdés Tokai András verseskötetében: „Mi lehet Broccardo eldugott balkezében?” A tűnődés a mi Szépművészeti Múzeumunkban őrzött állítólagos Giorgione-kép láttán lebben föl az itáliai ifjú, Antonio Broccardo képmása fölött. A kérdésre, ahogy a költő meg is írja, „…szerencsére nincs végleges válasz.” Ő mégis megpróbálkozott eggyel:”… Miért ne lehetne egy összegyűrt papírlap a kezében, / ezzel a felirattal > Idáig eljutottál, most mehetsz / tovább. <”?
A mi válaszunk is valami hasonló.
Talán egy vers vagy egy verseskönyv. Talán épp Tokai Andrásé. Talán épp ez az első.
Érdemes volt megkérdeznie.
Bella István

Költői indításom

Későn, 34 éves koromban indultam a költői nyilvánosság elé. Takács Imre, a Nagy László-nemzedék egyik kiválósága, a Kortárs akkori versszerkesztője így mutatta be verseimet az ÉS-ben:
Tokai András versei elé (ÉS, 1980. aug. 2., 15.old.) Új Hang felirattal, keretben.

Takács Imre:

Költő-e már, aki verset ír? Költészet-e már, amit versbe írunk? Meddig terjed az a mezőség, amit betelepíthetünk vers-szöveggel? Kiváncsiak vagyunk a katedrálisokra és a főterekre, a műhelyekre és a kocsmákra, de kiváncsiak a ligetekre is, amelyeket a szerelem benépesít. A költészetbe belefér maga az egész világ, a költészet befogadja a világmindenséget. Tokai Andrással ezekről a dolgokról tanakodtunk, amikor a bemutatása szóba jött.
Verseit a jelenlétében szoktam olvasni. És ebben ő is bűnös. A szerzői kiváncsiság nem tudta benne kivárni az otthoni elolvasás után írt levelet. Egy ilyen levél töredékét most mégis ideírom: Itthon olvasva ezek a versek jobbak lettek. A fiók mélyéről előkerült kendővel föltámadó nagymamáról és a mindnyájunk halottjaként elsiratott Kondor Béláról szóló versek között líra és történelemfilozófia bontakozik. Egyik hosszú versedben a presszóábrázolás és a gyárábrázolás a Hét évszázad magyar versei közt is megállna. Azt hiszem, hogy rád is érvényes, amit Kondorról írsz: „ …sodródsz, de másnak épp te vagy/ a sodor, a szembejövő áradat…”
És amit még üzenek a nagy nyilvánosság előtt, súgva: egy világ fölépítése nélkül nincs költészet, mint ahogy foglalat nélkül drágakövet sem viselhetnénk. Véleményünk rangja abban áll, hogy a megfogalmazás milyen igényével mondjuk azt ki, hogy a szépség, indulat, erő, hangzás milyen magával ragadó mértékével képviseljük az embert. Csak a jó vers az a hajó a költő világában, amelyik a tengeren is átviszi, talán majd a kozmikus környezetbe is viszi rakományát.
Ilyen kozmikus rakétaindítással indított neki a nyilvánosságnak Takács Imre.
Négy vers következett e sorok után az ÉS-ben. Közülük három: a Sokunk önarcképei, az Éjszakai műszak és az Ady szobra a Jókai téren (helyesen a Liszt Ferenc téren, de mindegy), megjelent 1986-os Ideiglenes emlékművek kötetemben. A negyediket a kozmikus maradandóság érdekében most idemásolom: Büszke, keserű dal

Büszke, keserű dal

Milyen zászlókat lengettek fennen,
avagy tiportok sárba:
nem érdekel a menetdal,
csak a menet iránya.

Olyan kódexből,
mit meg nem szavaztam,
rám törvényt ne merjen
senki fia mérni!

Ha megteszem, ami tennivaló,
hadd emlegessen, aki ünnepélyes.
Ha nem, szél keverje haló
porom a többiekéhez.

Borostyános önarckép

Mindenki más elriasztására, aki költészetre találná adni a fejét. Mellesleg annak bizonyítására, hogy bár nyugdíjas, de azért még költő vagyok, ha sikerül, idemásolom, fedélzeti eseményként is, ezt a nemrégiben született sashalmi, Prohászka Ottokár utcai életképet:

Tokai András:

Rímtelen gházel a türelemről

Hadd a kártékony szarkacsaládot
ricsajozni a gesztenyefákban, ne idegeskedj.
Öt-hat percnél úgyse tart tovább az a szarka-csata.
Két-három perc alatt a kenyeresautó
nyitott ajtajából dübögő decibeleknek is vége.
Ha az otromba konténeres IFA csörömpölve
rázkódik végig a Prohászkán, ne idegeskedj,
egy pillanat múlva megint olyan nagy csönd lesz, hogy hallod
az öreg Cipolszky teker a kempingbiciklijén,
egyenként hallani a rossz küllők halk cseszegését.
Hullámokban jött a zajongás,
hullámokban majd megérkezik a csend is.

Pankával a születésnapomon

Tegnap itt volt az egész csapat, de talán Panka unokámnak örültem a legjobban.

Üdvözöljük az olvasót!

Lectori salutem
Üdvözlöm az olvasót.
Nyugdíjas, költő vagyok, mint írtam egy évvel ezelőtt a www.litera.hu Netnapló rovatában.
Közelgő 63. születésnapomra ajándékul csinálom ezt a fedélzeti naplót magamnak. Meg mindenki másnak, családtagoknak, barátoknak, ismerősöknek, kiváncsi ismeretleneknek, véletlen idetévedőknek, akik pl. a jó tíz évvel ezelőtti tokai-murai reaktorbalesetről akarnak információkat gyűjteni: egyszóval aki majd beleolvas.
Továbbra is Sashalom partjainál hajózunk. Enyhe dél-keleti szél, szinte ki van száradva a Rákos-patak. Várjuk a jó szelet és az esőket.

Gyermekeim természetrajzáról

Születésnapom pontos időpontja homályos. Anyakönyvileg május 4., azonban valójában 6.-án születtem. Egy családi magyarázat szerint a nyolc hónapra született, alig másfél kilós szerzetet nem tartották életképesnek a debreceni kórházban, viszont a statisztikájukban valamiért jobban festett így. Lényeg ami lényeg, én tartom magam a hatodikához, de papírokba azért negyedikét írok, és íratok a srácokkal is. Hogyan intézik ezek után a különböző vérmérsékletű és világfelfogásssal megáldott gyermekeim?
Miklós, kisebbik fiam a tuti biztosra megy: baj ne legyen: hív negyedikén. Márta lányom, horoszkópok nagy tudója az arany középutat választja: ő ötödikén gratulál. Nagyfiam, Matyi az egyedüli profi: ő tudja és számon tartja, mit kajol az atyája. Jól járok, mint születésemkor: akkor kapásból nyertem két napot, most meg három napon keresztül ünnepelnek, sőt egy negyedik napon, szombaton személyesen is idesereglik az egész szép csapat, ki-ki egy-egy unokával. Igaz, Mikiéknél az unoka még csak a pocakban rugdalózik.

Születésnapomon Anyámra emlékezem, aki eladta értem két aranyfogát

1946 májusában infláció volt, a pénz nem ért semmit.
Egyszer, még régen, ilyen verset írtam születésem groteszk körülményeiről:

Csillagra nézett, s Debrecenben
megszült egy földi asszony engem.
Aranyfogait eladta,
abból lett egy vég pelenka,
s a csillogás - ha van - a két szememben.

Panka unokámmal, mikor született

Hát nem ez a képfeltöltés lesz a kedvenc blooger-foglalkozásom. Több, mint két percet vesz igénybe, és ráadásul nem az egyéves képét sikerült kijelölnöm, hanem amikor megszületett. Itt ő szegényke alig látszik, csak az anyukája, Márta lányom meg én.

2 gyerekszáj

Születésnapja körül az embernek gyerekei születése is eszébe jut. Egy iwiw-topikon ezzel szórakoztattam a többi törzslakót:
Két "gyerekszáj". Tegnap az anyukák megvoltak, jöjjenek a gyerekek - jut eszembe arról, hogy Boruska Fordítsunk vicces verseket topikjában Bencze Imrével hajnaltájt gyerekszáj-stíluson viccelődtünk.

Matyi fiam másfél éves lehetett, mikor a bilireszoktatás érdekében egy-egy darab CSOKIval jutalmaztuk az eredményt. Nyomja rettenetes szorgalommal, majd egyszer csak fölcsillanó szemmel megszólal: - Csokiltam!

Ugyanez a fiúgyerek, szőke, kerek képű, hosszú apródfrizurás megtetszik egy embernek a liftben. - De szép kislány vagy! - mondja az illető. - Nem vagyok kislány! - így ő. - De szép kisfiú vagy! - korrigál a pasas. - Nem vagyok kisfiú! - tiltakozik Mátyás. - Akkor mi vagy? - Nagyfiú vagyok - jön a válasz úgy 90 centi mélységből.

Most már pontos időm van. IDŐUTAZÁS

Üzenem mind az 1 rendszeres olvasómnak, hogy első sikerélményként sikerült a manaui, csendes-óceáni időt budapesti időre állítanom. Egy pillanat alatt 9 órát utaztam. Olyan élmény volt, mint mikor beszállsz a liftbe, ami elromlott, megnyomod a gombot, a lift áll, de mégis úgy érzed, mintha suhannál fölfele.

Anyák napjára

IDEIGLENES EMLÉKMŰ ANYÁMNAK
Anyám, te szépek szépe,
csupacsont, csuparánc asszony,
elvágyakoztál a könnyű égbe,
s nem volt, ki szidva, féltve itt marasszon.
Emléket ki emel majd? Az ERBE,
a Hevedergyár vagy más vállalat,
hol írógép fölé görbítetted válladat?
Vagy a Péterfy utcai Kórház: szorgalmas betegének?
Én fölállítom a hajlásoknál megtört
zöld műbőr kabátod: szobrodat
a Garay piacon, közértek előtt, ahonnan
szépek-szépe ráncos asszonyok
hordják minden nehéz
kosárral egyre könnyebb sorsukat.

(Ideiglenes emlékművek c. kötetemből, Szépirodalmi Kiadó, 1986)

Időeltolódás, Ideghes betolakszik

A véletlen idetévedő olvasók megnyugtatására: A blog által jelzett időhöz tessék hozzáadni minumum 9 órát. Most, mikor ez írom, pl. májsu 2. o7: 15 van.

Ideges és társai a másik, általam favorizált blogról:

http://www.teuteg.blogspot.com

kerültek ide. Ők, élükön Ideghessel, egykori börgöndi katonatársaim, 44 évvel ezelőttről.

Idén 10 éve történt a Tokai-murai reaktorban

http://www-bcf.usc.edu/~meshkati/tefall99/toki.html